A finn Mikulás után rám fért ez az élmény. Visszatért a finnek józan értelmébe vetett hitem.

Másrészt a kutatási témám szempontjából igen hasznos volt, tulajdonképpen egyben láthattam mindent, amivel mostanában foglalkozom. Az épület könyvtára pedig tele van a témámhoz kapcsolódó szakirodalommal.

A múzeum fantasztikus volt. Itt sem tudok kiemelkedőt mondani, bőven elég volt, hogy minden a helyén volt a maga egyszerű, mégis informatív, láttató és látogatóbarát módján. (Vagyis az eddigi tapasztalataim múzeumra átkottázva.) A múzeum interaktív része nem azért volt interaktív, mert erre adták a támogatás, és a kiállítás-szervezőknek ki kellett izzadni valamit. Egyébként pedig, ahogy a leírások is hirdették összművészeti vagyis inkább össztudományos volt. Csak akkor még nem láttam át, hogy ez mit jelent. Nem voltak elvágólag elválasztva a termek / kiállítások úgy, mint a poroszos rendszerben edződött országokban szokás. A termek és ezzel együtt a témák sem voltak elvágólag elkülönítve. Minden téma esetében egyszerre került bemutatásra a természeti és emberi aspektus (ezt lehet, majd a képek jobban szemléltetik). Gyönyörű tájfotók díszítették szinte mindenhol a falat, közbe voltak ékelve viselet vagy tárgyakat bemutató vitrinek (vagy inkább egységek). A helyi emberek történetét, hagyományait bemutató részre egyből rá volt fűzve egy kapcsolódó természeti jelenség, vagy az állat- és növényvilág egy-egy szegmensének bemutatása. Majd látható volt rögtön ezek kapcsán, hogy az ember, hogyan használja a természeti erőforrásokat.

A leírtak talán kaotikusan hatnak, de szépen felfűzött történetek voltak, amelyek az ember és természet elválasztatlanságát sugallták minden porcikájukban.

A kiállítótérben gyakorlatilag egy élesebb választóvonal volt. Az épület egyik szárnya az Arktisz minden jelenségének bemutatására koncentrált. A másik szárnya pedig finn Lappföldre és kisebb részben Rovaniemire.

A múzeum kapcsán még egy dolog fogott meg. A kiállítás feliratait és fényképeit rendszeresen helyi emberek illetve családok élettörténetével színesítették. Ezalatt nem azt értem, hogy politikusok, művészek, tudósok vagy más közéleti személyiségek életéről raknak ki veretes mondatokat tartalmazó táblákat. (És nem a Nemzeti Múzeum tavalyi Anna kiállításának túlterjeszkedő semmit mondásának mintájára.) A táblák pár rövid mondat tartalmaztak néhány helyi lakos életéből, illusztrálva a korabeli élethelyzeteket és korszellemet. Esetleg 1-1 személyes idézet szerepelt a helyiek életének néhány korszakából. Szigorúan fényképpel illusztrálva. A modernebb történetekhez hangfelvételt is hallgathatunk. Ezek a panelek lényegében azt mutatják be, hogy a hétköznapi ember, hogy éli meg az éppen bemutatott jelenséget (őslakos identitást, a történelem viharait, vagy a természet erejét, esetleg egy-egy természeti erőforrás hasznosítását (halászat, vadászat, bányászat, stb.)). Az emberi élet fordulatai és személyessége, ebben a formában, sokkal élőbbé teszi a kiállítást. Emellett tényleg a jó ízlés határain belül marad, és felesleges szócsépléssel nem untatja a látogatót.

A múzeum felépítése és a kiállítások:

Kissé sajátos módon az előcsarnok (a képen legalul) felülnézetből egy szembe nézetű iglura vagy házikóra emlékeztet. Szemből pedig egy körül ölelő, befogadó tér fogadja a látogatót.

A múzeum bejáratánál itt is önkiszolgáló ruhatár van, és egy ingyenesen látogatható művészeti galéria. Pontosan úgy, mint az egyetemen.

Aztán nagy és világos folyosó következik, elején a pénztárral és a múzeumshoppal. A jegy egyébként nagyon kedvező finn viszonylatban. Aki lelkes nagyjából egy múzeumi belépő áráért nézhet meg három múzeumot (20 euró a teljes árú, 15 a kedvezményes jegy). Ez az un. Cultural Pass.

A múzeumboltban a legigényesebb, főleg számi kézműves termékek kaphatóak. Amikor arra jártam, éppen Mari Boine CD-je szólt, mint a leghíresebb (norvég) számi énekes. Egyébként az ő CD-it is meg lehet vásárolni, több más, főleg őslakos és számi zenész CD-vel együtt.

A tárgyak feliratozását úgy oldották meg, hogy sötét alapon írtak fehér betűkkel, hogy kíméljék a szemet.

A múzeum 2 szintes, én összesen vagy 4órát töltöttem bent, pedig látszólag nem is nagyok a kiállítótermek.

A múzeum gerincét alkotó nagy és világos folyosó kívülről és belülről is igen látványos (a folyosó az fentebbi képeken látható). Emellett kellemes fa illat hatja át az egész teret. A falakat az első emeleten Lappföld földtörténetével kapcsolatos táblák díszítették. Mint kiderült Rovaniemi közelében van az un. Balti-ősmasszívum legrégebbi sziklája. Az alsóbb szint (a második szint, vagyis a bejárati szint utáni emelet, az alaksorban van) folyosóján az Arktisz őslakos népeit bemutató képek és néhány tárgy sorakozik.

Környéken bányászott Ametiszt, a földtörténeti kiállításon

A bejárati szinten jobboldalon Petsamo tartomány történetét bemutató, nem régiben (2017-ben) nyílt kiállítás van. A tartomány érdekessége, hogy Finnország egyetlen Jeges-tengeri kijárattal rendelkező tartománya volt, és bő húsz évig tartozott az országhoz, az első világháború végétől a második világháborúig. Ma a terület Oroszországhoz tartozik. Erre a kiállításra is jellemző, hogy a helyiek életmódja mellett a természetet és az ember által hasznosított természeti kincseket is bemutatja. Különösen sok volt a rövid, 1-1 panelből álló élettörténet, amelyekből az a kép rajzolódott ki, hogy a terület egy fajta kis Amerika volt. A régió különböző nemzetiségei telepedtek itt le a jószerencse reményében, amely főleg a helyi nikkel bánya tevékenységéhez kötődött. A tengeri kijárat miatt persze halászok is jöttek a délebbi vidékekről. Fakitermelés is zajlott itt. Megjelentek a kereskedők, kisboltok, majd a különböző társadalmi egyesületek, sportegyletek. Kiépült a szárazföldi út Rovaniemiből. Végül a turizmus is beindult. Ezt a virágzó idillt zilálták szét a második világháborús események.

Az emelet másik oldalán indult az Arktisz kiállítás, ami hatalmas teret töltött be, már a felső szint is legalább kétszer akkora volt, mint az előbbi kiállítás, és ezt még az alsó szinttel is egybe kötötték. Az Arktisz minden jelenségét bemutatja. Az őslakosok életformájától, nyelvétől, aktuális problémáikig. Emellett az Arktisz természeti környezetét, állat és növényvilágát (kitömött szárazföldi emlősökkel és madarakkal, akváriummal és kisfilmekkel). Az őslakosok halászó, vadászó és rénszarvas tenyésztéssel kapcsolatos szokásaival volt összekötve a szekció (például kisfilm egy eszkimó fókavadászatról). Ezenkívül a környezetszennyezést és a globális felmelegedést is illusztrálták, főleg rejtvények és interaktív elemek segítségével. A kiállítás (főleg a jelenkori) a sarkkutatók életét és munkásságát is bemutatta. A politikai élethez kapcsolódóan pedig az Arktisz Tanács működését is ábrázolták képekkel, térképekkel és ábrákkal. Minden falat kapcsolódó képek és poszterek borítottak. A természeti jelenségek közül a sarki fényt egy mini planetárium segítségével mutatták be, ahol fekve lehetett szemlélni az égi jelenség vetített képét. Itt az őslakos legendáriumok is megjelentek, például a számi mítosz sarki fény rókája. Egy hideg kamrát is felállítottak, ahol például a hideg szelet lehet kipróbálni, megsimogatni a régi típusú szőrruhák anyagát, és fel lehetett venni a fából készül eszkimó „napszemüvegeket”. Egy makett segítségével a sarki éjszaka és az éjféli nap jelenségét lehetett jobban átérezni: egy Földgömböt Nap körüli útján mozgatva, illetve saját tengelye körül forgatva lehetett leolvasni, hogy az év illetve a nap melyik szakaszában mely területeket világítja be a Nap.

Az alsó szint másik oldalán pedig a Lappfölddel foglalkozó kiállítás volt, ez is interaktív, összetett, személyes életutakat bemutató. Csak egy-két érdekességet kiemelve: Bemutatták az utolsó vándorfotográfus műteremsátrát, motorját, egykori fényképezőgépét (klasszikus 20. század eleji gép), illetve az általa árusított szuveníreket, festményeket, és természetesen az elkészült fotókat. A dolog érdekessége, hogy az illető az 1990-es évek elején halt meg és nagyjából addig is dolgozott hagyományos gépével. Bemutattak egy retró benzinkutat minden felszerelésével, annak 1994-es állapotában. A feliratok tanulsága szerint a környéken ez volt az egyetlen közösségi tér, ahol a munka után a megfáradt emberek találkozhattak, kártyázhattak, zenét vagy rádiót hallgathattak, illetve együtt iszogattak. Számomra a harmadik különlegesség egy népi gyógyászatot bemutató szekció volt. Magyarországon talán éppen mostanában kezd az ezzel kapcsolatos boszorkányüldözés véget érni, és a Hagyományok Háza már intenzíven foglalkozik a témával, de múzeumban biztosan tiltólistásak a használati tárgyak, és gyógynövények. Nem beszélve az olyan feliratokról, ami ezek hatékonyságát említi. Utalnak a köpölyözésre, érvágásra és a gyógynövényekre. Ez utóbbiak jótékony hatását olyannyira nem kérdőjelezik meg, hogy a múzeumshopban egyenesen vásárolhatóak bizonyos gyógynövény készítmények. Ha az áruk és a presztízsük egyenesen arányos, akkor nagyon komolyan veszik a gyógyhatásukat.

Jó lenne, ha lenne több ilyen múzeum, de összetettségével szerintem európai viszonylatban is messze fényévekre elöl jár.

Vándor fotográfus sátra (felül) és a szállítóeszköz (alul)

A közösségi térként funkcionáló benzinkút

Kis ízelítő a gyógynövényes szekcióból

Kutatási témám az Északi-sarkvidék. Ez elsőre talán meglepően hangzik, de sok érdekes dolog van itt a nemzetközi kapcsolatok és politika szempontjából. Először is, az Arktiszt (vagyis az Északi-sarkvidéket) csupa nagyhatalom veszi körül. Az amerikai kontinensen az Egyesült Államok alaszkai területeivel érintett, illetve Kanada északi része szintén a sarkkörön túl helyezkedik el. Az Európai Unió tagállami között is akadnak sarkvidékiek. Dánia a grönlandi autonóm tartomány által érintett, továbbá Finnország és Svédország egyes régiói is túlnyúlnak az északi szélesség 66’33°-án, vagyis a sarkkörön. Az európai államok közül még ketten érintettek: ugyan Izlandnak csak a tengeri határai vannak a sarkkörön onnan, azonban Norvégia szárazföldi területek és a Spitzbergák szigetcsoportja mellett Jeges-tengeri területekkel is rendelkezik. Az Északi-sarkvidékből a legnagyobb szelet, nem máshoz, mint Oroszországhoz tartozik. Ugyanakkor az Arktisz és a Jeges-tenger nagy része (jelenleg még) nemzetközi területnek számít, vagyis röviden senkihez sem tartozik. Ez persze önmagában még nem olyan érdekes, de a klímaváltozás hatására ezek a gazdag és befolyásos államok olyan új erőforrások felett rendelkezhetnek, amelyek korábban az extrém körülmények miatt elérhetetlenek voltak. Az Északi-sark alatt vannak kőolaj és földgáz készletek, valamint értékes fémércek. A halászati zónák északabbra húzódnak, és egyre több terület vonható mezőgazdasági művelés alá. Főleg a tengeri kontinenslemezek alatt, de egyes helyeken, mint Észak-Szibériában a szárazföldi permafroszt alatt is vannak tartalékok. Emellett a Föld legészakabbi tengerei, vagyis a Jeges-tenger (helyesebben óceán) és melléktengeri az emberiség eddigi története során keresztülhajózhatatlannak bizonyultak. Miközben az Európa és Kelet-Ázsia közötti legrövidebb tengeri út éppen erre vezetne. A jelenlegi természeti átalakulás következtében ezek a messzi északi vizek is kezdenek hajózhatóvá válni, aminek a tengeri kereskedelmében igen csak érdekelt Kína számára óriási lehetőség. Tehát egyes szakértők a fokozódó várakozások, és gazdasági érdekek miatt azt jövendölik, hogy a helyzet pattanásig feszül, és esetleges konfliktusokra kerül sor a versengő felek között. Másrészt a környezetvédők és a Föld sorsáért aggódó polgárok valamint nemzetközi szervezetek nem győzik hirdetni a sarki jég olvadásának jelentős következményeit a globális klímára, illetve az Arktisz egyedi bioszférájának kihalására figyelmeztetnek.

Nos, akkor hogy kerül a cipő az asztalra? Kik azok a számik (lappok) és hogy jönnek ehhez az egész, önmagában is bonyolult sztorihoz? Ha jobban megnézzük a felsorolt területeket, Alaszka, Kanada északi részei, Grönland, Szibéria és Európában Fennoskandinávia északi térségei csupa őslakosok által lakott területek. A teljesség igénye nélkül, eszkimók (aleutok, jupik, inuitok), finnugor őslakos népek (nyecek, enyecek, hantik) élnek itt. (Ma már csak a helyi népesség 10-20%-t adják.) A számik a finnségi népek legészaknyugatibb ága, Norvégiában, Svédországban, Finnországban és az orosz fennhatóság alatt lévő Kola-félszigeten élnek. Kis létszámuk ellenére több nyelvjárásra tagolva, és valamelyes etnikailag is eltérően alkotják a számi népcsoportot.

Az őslakos népek azáltal, hogy ennek a régiónak a szülöttei, többszörösen érintetté válnak az Arktisz problematikáiban. A számik például már eleve úgy kerültek a magas északi vidékekre, hogy a délebbi területekről kiszorították őket. Aztán a későbbi sorsuk is kiszolgáltatottan alakult, mint általában a természet közeli, (államalakulatba nem rendeződő) népek találkozása a civilizált nemzetekkel. Ez a mondtat talán közhelyszerűnek hat. Esetleg, ha egy indián vagy egy ausztráliai aboriginál mondaná, talán nem akadnánk fenn. Nos, a számikat attól, hogy európai népcsoport még igen is sok sérelem érte. Az elmúlt párszáz évben próbálták őket civilizálni, keresztényhitre téríteni, olyan iskolákba kényszerítették őket, amelyek saját kultúrájukat és származásukat szégyellendőnek állította be, elvéve identitásukat, és a többségi társadalomból is kirekesztve őket. (A témáról egyébként nem régiben, 2017-ben egy svéd film is készült, A számi vér. Akiket közel 2 óra erejéig érdekel a téma, ajánlom a filmet.) (Főleg) a 19-20. század történelme határokat húzott az egyes számi csoportok, és így a nomád állattartás (rénszarvas) útvonalai közé. Gazdaságilag marginalizálódtak, és gyakorlatilag éppen hogy megtűrté váltak saját földjükön. Ez a történet(típus) valamelyest ismerős lehet azoknak, akik például az ausztrál aboriginálok vagy indiánokkal foglalkoznak. Groteszk módon, a legerősebb, kultúrájuk ellen irányuló nyomás éppen a 20. század második felére tehető, amikor is az észak-európai országok híressé váltak szociális rendszerükről, humanitárius politikájukról és a nemzetköz politika területén semlegességet hirdettek. Olyan véres események itt Európában nem történtek, mint más kontinenseken, de a számik így is nehéz helyzetbe kerültek. Sokan elvándoroltak délre, asszimilálódtak. Ma már az őslakosok nagy része városokban él, elveszítette anyanyelvét és kultúráját. Egy (kisebb) részük pedig tapogatózik, és keresi a visszavezető utat gyökereikhez és identitásukhoz. Az északi kormányok ma már persze sok mindenben támogatják őket, van külön Számi Parlamentjük az egyes érintett országokban, és közöttük a határokon átnyúló kooperáció. Ma már az Északi-sarkvidék ügyeivel foglalkozó legfontosabb nemzetközi szervezetnek, az Arktisz Tanácsnak is tagja több őslakos szervezet. Olyan államok képviselői mellett ülhetnek le tárgyalni, (pontosabban csak tanácsot adni), mint a fent említett nagyhatalmak. Európai uniós forrásokat biztosítanak arra, hogy a turizmuson keresztül fenntartsák vagy újraértelmezzék gyökereiket. Ez persze lehet a probléma elkenése is. Sajnos itt Rovaniemiben elég kevés számi él, és még nem nagyon volt alkalmam beszélgetni velük. Kíváncsi lennék arra, hogy hogyan érzik, mi maradt meg a kultúrájukból? Egyáltalán még meg akarják-e őrizni? Városi körülményekhez lehet-e alakítani egy természeti kultúrát? Az interneten egyébként több, a kérdéskörrel foglalkozó videó is elérhető. Beszúrok ide a bejegyzésbe egyet, amelyen Mari Boine, számi énekesnő beszél. 2017 decemberében a budapesti koncerten is elmesélt néhány részletet az életéből, és a saját identitásával kapcsolatos kérdésekből, nagyjából hasonló dolgokat mond el ebben a videóban is.

Az Arktisz jelenlegi tapasztalható éghajlat változása tovább nehezíti a hagyományos életformák fenntartását, mint ahogy a régióban eddig honos állatok és növények élettere is egyre drasztikusabban beszűkül. Éppen ezért az őslakos népek, (akik még nem haltak ki, és meg akarják őrizni hagyományaikat) alkalmasak lehetnek arra a feladatra, hogy nemzetközi fórumokon képviseljék a természet jogait. Egyébként erre a nagyvilágban már jó néhány példa akad. Az Ecuadorban alkotmányba foglalt természeti jogoktól, a bolíviai Földanya-törvényen át, Új-Zélandig számos példa felsorakoztatható, ahol a természet vagy egy földdarab jogokat illetve személyiségi jogokat kapott. Ez egyébként a nemzetközi jogban is új jelenség. Szignifikáns az összefüggés a természeti jogok és az őslakos között. Kérdéses, hogy a jólét fellegvárának számító Skandináv államokban élő számik esetében is van-e ilyen összefüggés? Ugyanakkor a számik azok közé a népcsoportok közé tartoznak, akiknek az érdekképviseleti eszköztáruk adott, hogy nemzetközi fórumokon felléphessenek saját lakóhelyük környezetének védelmében.

Az, hogy magyar szempontból ez miért érdekes? Egyrészt, a klímaváltozás a Földön mindenkit érint. A kevésbé általános válasz pedig az, hogy a lappok nyelvével, hagyományaival, szokásaival és kisebbségi jogaival nagyon sok magyar kutató foglalkozott és foglalkozik mind a mai napig. (Függetlenül attól, hogy mit gondolunk a kérdéskörről,) a finnugor nyelvrokonság gondolata honfitársunkban, Sajnovics Jánosban éppen Lappföldön járva fogalmazódott meg, valamikor a 18. század végén. (Külföldi tudósok már foglalkoztak a kérdéssel, de nálunk feljegyezett formában először Sajnovics Jánost ragadta magával a magyar és a lapp közötti rokonság gondolata.) Aztán a nyelvészeken kívül is nagy divatja lett a lappokkal való foglalkozásnak, és nem csak nálunk, hanem Európa megnőtt az érdeklődés a számik kultúrája iránt. Kölcsey Ferenctől Jókai Móron át Kodolányi Jánosig sokan érdeklődtek a lappok iránt. Egyébként a lapp kifejezés elég pejoratív (az említett, skandináv lakossággal való incidensek miatt), ezért nevezzük őket inkább száminak.

Emellett szép számmal akadnak nemzetközi és kisebbségi joggal foglalkozó magyarok is, akik a számik helyzetét vizsgálják. Továbbá talán bizonyos történelmi párhuzamot is beleláthatunk a számik és magyarok helyzetébe.

https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Shopping_at_Santa_Claus%27_Village.jpg

Tulajdonképpen várakozásoknak megfelelő élmény volt. Azoknak ajánlom Joulupukki vagy Santa Claus falvát, akik szeretik Karácsony előtt a plázákban a sok giccset meg tolongást. Tulajdonképpen az egész helyszín egy óriási shoping center (sajnos ez a kifejezés illik rá a legjobban). Persze a vásárláson kívül lehet husky- vagy rénszarvas szánozni. Azt hiszem, itt van Finnország egy négyzetméterre jutó legtöbb étterme és vendéglátó ipari egysége. Természetesen szállásokat is találunk, az egyre népszerűbb iglu-szerűen megépített, részben vagy egészben üvegtetejű szállások is megtalálhatóak, talán még finn viszonylatban is pofátlan áron.

A látogatóközönség összetételéről annyit, hogy Mikuláshoz igyekvő kisgyereket nem igazán láttam. Főleg még gyerekvállalás előtt álló fiatalpárok, vagy nyugdíjas házaspárok hemzsegnek. Igazából nem is a gyerekesek pénztárcájához szabták. Persze lehet, hogy az év más időszakában a gyerekek vannak többen. Egyébként a „faluba” belépődíj nincs, de ezenkívül csak a levegővételt teheti meg többé kevésbé szabadon a látogató.

Azok, akik csak a Mikulás kedvéért jönnek Lappföldre a Mikulás Expresszel nagyjából 5 perc alatt elérhetik a falut a repülőtérről, és már fordulhatnak is vissza.

A helyszínnek két nagy attrakciója van az egyik a Mikulás irodája, (illetve ott van a posta is, aki a Mikulástól szeretne üdvözlőlapot küldeni szeretteinek), a másik a sarkkör. Valószínűleg marketing fogás volt, mint amúgy minden a helyszínen, hogy pont az Északi-sarkkörön van Mikulás falva. A fázósok az épületen belül is fényképezkedhetnek a Sarkvonallal, illetve mellette rögtön bizonyítványt is kiállítanak 4,5 euró ellenében a vonal átlépéséről. A másik szabadtéren van, nagyon bölcsen nem csak a földön van kiírva, hanem – a hóra való tekintettel, – feliratos oszlopok is jelzik a vonalat.

A Mikulás irodája nem igazán iroda, mint ahogy ez sejthető volt. A finn design két legfontosabb márkájának shopja közé van beszorítva. Az Iittala és a Marimekko shopok tulajdonképpen a finn iparművészet csúcstermékeit jelenítik meg. Az IKEÁ-val vagy a Jyskkl ellentétben ezek nem a hasznos és megfizethető kategóriába tartoznak. Egyébként, szerintem, a két említett finn márka a megújulásáról sem híres. Az elmúlt bő 10 évben figyeltem a termékeket, és nagyjából semmilyen markáns változást nem tudnék megemlíteni. Viszont a helyszínre érkező, főleg japán turisták, elengedhetetlennek érzik, hogy hazavigyenek mondjuk legalább egy valódi Marimekko szövet bevásárló szatyrot, amit 29 euróért már magukénak is tudhatnak. Hogy jót is írjak a termékekről, nagyon jó minőségű anyagokból készülnek, és legalább nem a távol-keleten gyerekmunkások készítik, hanem a szomszédos Észtországban gyártják. Emellett hozzák a szokásos, letisztult és barátságos finn vonalat.

A Mikulásról is ejtsünk pár szót. A Joulupukki nagyjából azt jelenti, hogy karácsonyi bakkecske, vagy vén kecske. Ahogy egy korábbi bejegyzésben írtam, a finneknél a Mikulás alapvetően Karácsonykor jön, és véletlenül sem december 6-án. (December 6. a finn függetlenség ünnepe, és semmilyen összefüggésben nem áll bármilyen téli népszokással vagy figurával.)

A bakkecske-hagyomány egyébként még a pogány időkbe vezethető vissza, és a termékenység varázsláshoz kötődik. A keresztény púder kedvéért a naptárban is valamelyest elcsúsztatták az ünnepet, hogy Karácsonyra essen „Joulupukki napja”. (Távolabbi példával élve a mohácsi Busójársban szereplő alakhoz hasonlítható az eredeti bakkecske-embere.) A karácsonyi legendáriummal, bizonyítható módon, nem egész száz éve hozták összefüggésbe. Vagyis ekkor jelenhetett meg a Lappföldön élő igazi finn Mikulás képzete. A dolog hihetetlen jó marketing fogásnak bizonyult. A régió még ma is a legszegényebb Finnországban, ahonnan leginkább menekülnek / menekülnének a lakosok, de a város turizmusának felfuttatásában, és gazdasági erősödésében bizonyosan jelentős szerepe volt Joulupukkinak. A finnek egyébként filmet is készítettek a Télapójukról, hogy a legendárium bővüljön, és talán biztosabb lábakon álljon, mint korábban. A Karácsonyi Történet egy kedves film, amely levezeti a mai szokások eredetét. Egy pár száz évvel élt ember történetét meséli el, aki lépésről lépésre fejlesztette ki a mai szokásokat. Azok miatt, akik esetleg nem látták a filmet, és szívesen megnéznék, most nem lövöm le a poénokat.

Egyébként a filmek terén a Mikulás rénszarvasai vonalra is rájátszottak. Nemzetközi koprodukcióban – (csupa sörivó nemzetek részvételével) –készült el a mese, a mai gyerekek társadalmi problémáihoz talán jobban igazodva. A gyerekét egyedül nevelő rénszarvas anya, és a felelőtlen macsó apuka, kissé hátrányos helyzetű gyermeke, Nikó a mese főhőse (és címadója). A mese alcíme, a Repülj a csillagokig pedig már nem sokat bíz a néző fantáziájára. A film végén, a stáblistánál pedig láthatjuk, hogy a készítés során az alkotók hány liter sört ittak meg.

Itt a vége, fuss el véle, ennyit az igazi finn Mikulásról. A finn filmek pedig lehet, hogy megérnek majd egy külön bejegyzést.

Itt az ideje, hogy az egyetemről is írjak, főleg, hogy a látogatásomnak ez a főcélpontja. Az egyetem épülete első ránézésre nem is tűnik olyan nagynak, mint később körbe sétálva. Az 1979-ben elkészült épület ma már hat szárnyból áll. Az atmoszférája – míly meglepő – a magyar egyetemektől szögesen eltér.

 Ez egy nagyon jó hangulatú videó, amit egy amerikai készített a finn iskolákról, mindenképpen érdemes megnézni.

Az egyetem sugallja azt az alapelvet, hogy a finnek szeretnék, hogy a diákok otthon érezzék magukat. Rögtön a bejáratoknál nagy, önkiszolgáló ruhatárak vannak. Szőnyegek, faldekorációk, kiállítás a művészeti és design szakos hallgatók munkáiból, külön kis galéria helységgel kiegészítve. Kanapék, ülő alkalmatosságok, asztalok, és kávézók, büfék valamin önkiszolgáló étterem. Finneknek, mintha a Múmin-völgy meséjébe csöppennénk, nagyon fontos a kényelem. Az épület berendezésén kívül ezt szolgálják az óriási diák, és a valamivel kisebb tanári kedvezmények az étkezőkben. Az épület az alkalmazottak kényelmét is szolgálja, a tanárok irodái szeparált és csöndes folyosókon vannak. Az étkezdében pedig mindeknek magának kell szétválogatni, amit hátrahagyott. Külön edénybe söpörni a maradékokat, külön az evőeszközöket, tányérokat, poharakat és tálcákat letenni.

Ez az egyetem promóciós videója külföldi diákoknak, sok minden látható benne a bejegyzésben felsoroltakból.

Az egyetem 40. születésnapján érkeztem. Nagy, hivatalos ünnepség volt. Az egyetem tanárait és adminisztratív munkatársait is meghívták. Szinte mindenki úgy kiöltözött a délután egyórai rendezvényre, mint egy esti gálára. Aztán a hivatalos rektori köszöntő után elismerésben részesítették az év tanárait, adminisztratív dolgozóit, volt hallgatóját és jelenlegi diákját. Emellett a legkülönbözőbb kategóriákban adtak át díjakat. A beszédekben egyébként mindenki a humorra törekedett, és jóval bővebb lére eresztették, mint nálunk szokás. A végén könnyűzene volt, amelyet az egyik fiatal kolléga egy gitárral szolgáltatott, és természetesen digitális kottából játszott. Aztán az aulában lévő fogadáson a tanárok zenekara is játszott, a többiek pedig táncoltak, illetve pezsgővel koccintottak az egyetemre. Minden résztvevőt kávéval, és süteménnyel kínáltak. Aztán a nagy táncolásból hirtelen, egy perc alatt, olyan katonás sor alakult ki a süteményért és kávéért, hogy csak pislogtam. Nagyon komolyan vették az ünneplést, és fegyelmezett udvariasságnak is megvolt a helye.

Szóval a finnek másabbak, mint a sztereotípiáink, vagy mégsem? :)

Az első konzultációm aznap délelőtt zajlott. Ilyen rendkívüli figyelmességet ritkán tapasztalok. Először is ajándékba kaptam a témavezetőm disszertációját könyv-alakban, a nevemre dedikálva. Majd javasolt több könyvet, és kutatási legoptimálisabb helyszíneként az Arktikum illetve az Egyetem Arktisz Központjának közös könyvtárát jelölte ki. Javasolta, hogy a kiállítást is nézzem meg. A jövő héten sajnos téli szünet lesz náluk, elutazik, ezért majd csak egy hét múlva tud velem tartani. Szeretne több kollégájának is bemutatni. Ahhoz pedig, hogy Lappföld hangulatát jobban átérezzem meghívott, hogy egyszer aludjak náluk. Négy gyermekével és a férjével egy rénszarvas farmon élnek, Rovaniemitől 60-65 km-re. Elmondása szerint itt a sarki fény is kiválóan látható esténként. Ezenkívül majd március vége felé Lappföld északi részére készül (Inarival ellentétes irányba), és ha minden terv szerint alakul, erre az útra is elvinne magával.

A könyvtárat is megnéztem az első napon, és átvettem a könyvtárkártyámat. Az első benyomásom itt is az volt, hogy fantasztikusan kényelmes, de kicsit régiesebb, mint amire számítottam. Kicsit az volt az érzésem, hogy kényelem jobban előtérben van a lényegnél. Az első, akit a könyvtárban megláttam, egy sarokasztalnál ült, amit kirakósozásra tartanak fenn, és ennek megfelelően kirakósozott is az illető. Nem mondom, hogy életidegen a kép, mert puzzle-zni is szeretek, és a könyvtárakat is szeretem. Azért most jobban örültem volna, ha például a katalógusban az e-cikkek nem olyan linkre mutatnak, amik már elavultak. Igaz, a témavezetőm is azt javasolta, hogy az egyetemi könyvtárat inkább a hasonló témájú disszertációk tanulmányozására használjam. A többit majd az Arktikumban.

Rovaniemiben van néhány kötelező látnivaló, ahogy már korábban írtam. A legnépszerűbb természetesen a város melletti faluban, Korvatunturiban élő igazi finn Mikulás, vagyis a Joulupukki. A városban négy-öt jelentősebb múzeum van. Az első az Arktikum, amely elsősorban természettudományos, de a Lappföld történetét és hagyományait is bemutatja. Az Aktikum és a Lappföldi Egyetem Arktisz Központja egyébként szorosan összefonódik, és a helyi témavezetőm javasolta, hogy a legtöbb időt ennek az intézménynek a könyvtárban töltsem. Jelentős gyűjteményük van az Északi-sarkvidékkel kapcsolatban. A másik nevezetesség a Korundi, a design múzeum, amit már a leírásokban is inkább óriási múzeum shophoz hasonlítanak. Ugyanez az épület ad otthont a Lappföldi Kamarazenekarnak is. (Kicsit hasonló kombináció, mint nálunk a MÜPA és a Ludwig Múzeum.) A finn design amúgy világhírű, de valószínűleg a nagyon magas árkategória miatt nálunk kevésbé ismert. (Lehet a finn designról is érdemes lesz később külön írni.) Egyébként a Lappföldi egyetem művészeti és design karára nagyon büszke, és az egyetemen is vannak folyamatosan időszaki kiállítások a hallgatók munkáiból.

Az egyetem design és művészeti kara

A Sarkvidéki Design Hetet pedig minden év márciusában rendezik meg, és ennek is a Korundi ad helyet. (Az idei téma a boldogság lesz.) Ezen a két nagyobb múzeumon kívül három kisebb van. Az Arktikum közvetlen szomszédságában van egy Csodák Palotája-szerű intézmény, a Pilke Tudományos Központ. Az egykori helyi életmódról pedig az Erdészeti Múzeumban tudhatunk meg többet. A harmadik múzeum az évnek ebben a szakaszában sajnos zárva van, ez egy szabadtéri néprajzi múzeum. A város lutheránus temploma sem látogatható télen, csak az istentiszteletek ideje alatt van nyitva. Az ortodox templom abban a városrészben van, ahol lakom, és szerintem a város egyik legkellemesebb kinézetű épülete, egy igazi finn faházra emlékeztet. A város mellett van még a második világháborús német katonák síremléke, de ide sem lehet eljutni télen. Emellett még ametiszt bánya áll a város határában, de ezt sem egyszerű télen meglátogatni. Vezetnek külön buszos túrákat, amelyek ára 155 euró per főtől indul. Nyáron elvileg jóval barátságosabbak az árak és a megközelítés is.

Rovaniemibe érkezésemkor, hétköznap este 7 után a város elég szürreális képet festett, ha az utcakép alapján valaki azt mondja, hogy japánban járok, simán elhiszem. Tulajdonképpen kizárólag japánok jöttek szembe, inkább csak a folyamatos fényképezés és csodálkozás árulkodott arról, hogy turisták.

Nappal már sokkal másabb a város, nem ritkán sífutókkal és biciklizőkkel lehet találkozni. A hétvégén a hómobilosok is feltűntek a városban, de ők többségükben turisták. Emellett már kezdem azt gondolni, hogy minden finnek van kutyája. Aki nem az említett eszközökön, vagy autóval közlekedik, az biztos, hogy egy kutyával sétál. Ezt az elméletemet a havas utcák is alátámasztják, nagyon gyakoriak a sárga hófoltok, amiből a bölcs eszkimók szerint nem érdemes fogyasztani.

A képen a sífutáshoz készülő éppen a város Angry Birds játszóterén megy keresztül (Az Angry Birds is finn találmány, amire ők nagyon büszkék.)

Az utakat egyébként folyamatosan rendben tartják, minden le van szórva aprókaviccsal, homokkal vagy faforgáccsal. Sóval gondolom, hogy környezettudatosságuk folytán nem szórnak. A városban való eligazodást is megkönnyíti a vagy fél méter magas hófalak között vájt ösvény. Ha valaki így is elbizonytalanodna, akkor viszonylag gyakran táblák jelzik az irányokat.

A zebrákkal nem sokat kell foglalkozni, a legforgalmasabb csomópontok alatt kis alagutak vezetnek át. A finn autósok egyébként nagyon udvariasak, szívesen átengednek, de praktikusak is. Ha megállsz a zebra előtt, akkor nem futnak felesleges udvariaskodó köröket. Mennek a dolgukra, te meg vársz.

A sztereotípiákkal ellentétben nem csak nagyon jó és új autók vannak az úton. (Lehet ebben közrejátszik az is, hogy Finnország legszegényebb régiójában vagyok.) Viszont a nálunk megszokott városi kisautók ritkaságszámba mennek. Az utak elég jegesek a takarítás ellenére is, így valószínűleg ez indokolja a masszívabb autókat.

A tömegközlekedés Rovaniemiben részben kisvárosi, részben emlékeztet egy nagyobb városra. Összesen tíz-tizenegy útvonal van, de a buszok nagyon ritkán járnak. Általában csak óránként, vagy reggel és délután 4-5 óra fele sűrűbben (félóra, 20 percenként), a kettő között valamint után alig-alig. A helyi tömegközlekedést éppen ezért nem ajánlják turistáknak, leszámítva a 8-as busz vonalát, ami kivisz az Finn Mikulás falujába. (Ezenkívül a Mikulás maga is üzemeltet egy Expressz járatot, de az nem tartozik a városi járművek közé.) A közlekedési társaság honlapján ennek megfelelően alig van néhány információ angolul. A busz-útvonalhálózatot ábrázoló térkép sem túl felhasználó barát, a bennszülöttek biztos könnyebben kiigazodnak rajta, alig szerepelnek utca vagy megállónevek rajta. A menetrendben csak a kiindulási állomás és a végállomás neve szerepel, és még maximum egy-két fontosabb megálló. A többi megállóban csak akkor állnak meg, ha van utas, és a menetrendben jelölt időpont is csak a főbb megállókra vonatkozik. A többi megálló időzítése fejszámolás és jó becslés kérdése. A buszok egyébként nagyon szépek és tiszták. Ha nincs apród simán fizethetsz paypass-szal, hogy ne kelljen a pénzváltással problémázni. Az utasok leszállás előtt köszönömmel (kiitos-szal :) ) köszönnek el a buszvezetőtől.

A városközponton kívül nagyon ritkásan állnak a házak. A várost egyébként két folyó és kisebb tavak tagolják, így ezek is növelik a távolságot a városrészek között. A tavakon a letisztított részen lehet korcsolyázni. Körülöttük pedig sífutópályák vannak. Nagyon szép lehet a város nyáron is, mikor minden zöld. A vízpartok mellett álló, általában bordószínű nyaralóépületek is erre utalnak. Ma a város strandját is felfedeztem. A városközponttal szemben, közvetlenül a folyóparton van. Kempingezni is lehet, tulajdonképpen a város közepén, mégis erdeinek kinéző környezetben.

Abban a városrészben, ahol én lakok, a túrázók és sportolók paradicsoma van. Kissé kijjebb esik a központtól. (Mondjuk Budapesti példával élve a nyüzsgőbb „pesti” oldal helyett, a sokkal nyugodtabb és zöldebb „budai” oldalon lakok.) A kollégium az Ounasvaara-hegy lábánál van. (Úgy hegy, mint nálunk a hegyek.) A hegyet télen a sífutók vehetik birtokukba, nyáron a bicikliseknek kedveznek. Egyébként a hegy és a kollégium között van még egy sportcentrum, uszodával, hokipályával, bowlinggal valamint különböző fitness, és kültéri sportolási lehetőségekkel (bicikli és sí-bérlés, de oktatásokat, túrákat és táborokat is tartanak). (Az uszodajegy egyébként meglepően kedvező a helyi árakhoz képest, körülbelül olyan árban van, mint nálunk a MOM Sport.) A hegy másik oldalán van a város sípályája és egy golfpálya.

Bevásárlóközpont, vagy nagyobb bolt minden városrészben van, és mellette elengedhetetlenül áll egy benzinkút is. Furcsa látvány az otthoni játékgép tilalom után, hogy itt a boltban fizetsz a kasszánál, elindulsz kifelé, és egyből játék-automaták állnak szemben. A finn árszínvonal még mindig elég magas az otthonihoz képest, és a finnek is tisztában vannak saját, európai viszonylatban vett drágaságukkal. Lehet, ezt a logikát követik a játékgépek is, hátha visszanyered a tetemes összeget, amit a boltban hagytál.

A Bingó is nemzeti sportnak számít Finnországban. A város főutcáján is van egy, természetesen kávézóval és a helyi focicsapat szurkolói boltjával kombinálva. Ez egyből három dolgot is elárul a finnekről. A kíváncsiság kedvéért benéztem, és a Bingó terem nem csak a finn filmekben van tele, hanem a valóságban is, főleg nyugdíjasokkal. A kávét is imádják, de nem a nálunk szokásos erős kávét, hanem a jóval gyengébb filterest. (A kávé egyébként az éttermekben vagy cukrázdákban ingyenes, vagyis benne van az étel fogyasztás árában.) A másik megállapítás, hogy a finnek is reménytelenül várják a nagy eredményeket a finn focitól. Ugyanakkor a finn foci, az izlandihoz valamelyest hasonlóan fokozatosan erősödik. Megnéztem a város foci stadionját. Azt kell, hogy mondjam, Izlandhoz hasonló a helyzet. Egyszerű, kis oldal lelátó, semmi felesleges körbebetonozás. A játék pedig mégis egész tűrhető kezd lenni. (A finn foci igazából a 200-es években volt erősebb, majdnem a bravúr is sikerült, hogy kijussanak eb-re / vb-re. Azóta pedig 2017-ben kezdtek jobbra fordulni a dolgok. Legutóbb a magyar válogatott legyőzte őket, 2:0-ra, de ez a meccs előtt még nem volt ilyen egyértelmű.) Nem a magyar helyzetet akarom kritizálni, de itt is a barokkos és délies mentalitásunk valamint az északi egyszerűség és praktikum közötti különbség ütközik ki, legalábbis a szememben.

A képen látható stadionban játszó Rovaniemi foci csapat (RoPS) egyébként 2013-ban finn bajnok, 2018-ban második lett

A bejegyzést nem a finn foci helyzetével szeretném befejezni, ha már egyszer a városról írok. A helyi témavezetőm szerint Rovaniemi nagy turistaparadicsommá / ­csapdává vált az elmúlt években. Ha az igazi lappföldi életre vagyok kíváncsi, azt tanácsolta nézzem meg Inarit, 340 km-re északra elhelyezkedő kisváros, ahol nem mellesleg a Számi Parlament is székel. Ide sajnos nem olyan egyszerű eljutni, de még nem került le a napirendről.

Általában nem gondolom, hogy Európában tőlünk nyugatabbra vagy északabbra kolbászból van a kerítés. Most viszont úgy érzem magam, mint ha egy kísérletben vennék részt, aminek az a címe: Hogyan lehet felesleges bürokrácia és egymás életének a megnehezítése nélkül élni?

Azt hiszem életem legkellemesebb utazási élményén, (kicsit hasonlóan az ügyintézésnél írtakhoz). Ezért eredeti terveimtől eltérően, most erről kicsit részletesebben beszámolok. Még sose éreztem magam ennyire megkönnyebbülve, és egyben úgy, mint ha valamilyen kaotikus dél-európai országból csöppentem volna a világ legrendezettebb és mégis legbarátságosabb helyére. A repülőtérre kiérve az a furcsaság fogadott, hogy a gép 10 perccel a menetrend előtti indult. Ebből már sejthettem volna, hogy másik univerzumba fogok aznap este megérkezni. Tulajdonképpen ettől kezdve minden gördülékenyen ment. A repülőgépen a személyzet kedves és mosolygós volt, ami még nem különösebben érdekes jelenség. Viszont így nem sokszor utaztam, hogy a gépen csend volt és nyugalom, nem volt gyereksírás vagy olaszos temperamentumú beszélgetés. A Helsinki repülőtérre érve egyből ki volt írva a Rovaniemibe tartó gép, illetve az, hogy hány perc alatt és milyen irányba találom a hozzátartozó kaput. A repülőtér is borzasztó praktikus és gyorsan átlátható. Pár éve nem jártam már erre, átszállni pedig még sosem szálltam át. Megjegyzem, hogy az Európa és Ázsia közötti egyik legforgalmasabb összekötő állomás a helsinki repülőtér, ezért a leszállás előtt még kicsit féltem, hogy el fogok keveredni. Az átszállás megvalósítására nagyjából csak egy órám volt. Aztán később kiderült, hogy ez bőven elég volt mindenre. A Helsinkiből Rovaniemibe tartó gép sokkal nagyobb volt mint a budapesti, és ezen már nagyon vegyes társaság volt. Főleg japánok, én németek mellett ültem, de spanyolok és franciák is akadtak. Itt is szokatlanul barátságos és kiegyensúlyozott volt a személyzet. A leszállás kicsit szürreálisnak tűnt. A repülő fedélzetén monitor mutatta az utasoknak, hogy milyen a táj alattunk. Tele tavakkal, amiket még a jég vájt ki a jégkorszakban, és rajtuk alig-alig egy kis szigetecske vagy földhalom, az is telis-tele fenyőfákkal, illetve minden havas és jeges. Aztán egyszer csak a semmiből egy jól kivilágított széles aszfaltcsík tűnt fel, nagyjából mint a mesékben a Mikulás rénszarvas kifutópályája. Arra a repülőtér berendezése is rendesen rájátszott, hogy itt Rovaniemiben lakik az igazi finn Mikulás. Amúgy a repülőtér nagyon pici, egy pillanat alatt az épületben voltunk, kicsit meg is ijedtem, hogy két lépésben túl mentem a csomagkiadáson. Aztán kiderült, hogy ez egy olyan repülőtér, ahol a buszosok, taxisok és utazási irodások a kis táblácskáikkal már a poggyász-szalag mellett várják az utasaikat.

A bőröndömet szerencsére nem kellett felvenni Helsinkiben, eleinte még gondolkoztam, hogy vehettem volna jegyet az este f8-as repülőre, mert nem lesz meg a bőröndátpakolás. Helsinkiben azonban már láttam, még a gépről való leszállás előtt, hogy az átszállós bőröndöket neki álltak kocsira rakni. Ez azt eredményezte, hogy Rovaniemiben nagyjából 10 perccel a leszállás után a bőröndöm már a kezemben volt. Majd, jó magyar berögződéssel, újra izgulni kezdtem, hogy hogyan jutok be a városba. A repülőtér további sajátossága, hogy nincs tömegközlekedés. Azt olvastam korábban, hogy nem kell reptéri kisbuszt foglalni az érkező utasoknak. Remegő térdekkel léptem ki az épületből, de akkor már csak pár másodpercet kellett izgulnom. Sorban álltak a kb. 20 fős férőhellyel rendelkező kisbuszok, és a sofőrök miután megbeszéltem velük a szállásom nevét, egyből útba igazítottak, melyik busza fog elvinni. Rövid várakozási idő és egy 15 perce út után megérkeztünk majdnem a szállásom címére. Már láttam a tábláját, és meg is kérdeztem a sofőrt, hogy kiszálljak-e. Erre ő csúnyán nézett rám, és közölte, hogy a 7 eurós jegyárban benne van, hogy az ajtóig visz, szóval maradjak nyugodtan. Persze mindezt nagyon kedvesen. A szállásnál egy finn hölggyel szálltam ki a kisbuszból, és a furcsa sztereotípiával ellentétben egyből beszélgetni kezdtünk. Megkérdezte, hogy merre lehet a városközpont, mert minél előbb szeretne bejutni. A beszélgetés a szállodai recepción folytatódott, ahol a családi apartmant vezető hölgy is nagyon emberi és barátságos volt. Egyébként ez a kép összevág az én finnekről alkotott elképzelésemmel. Szerintem ők általában nem hűvösek és kimértek, hanem praktikusak és célirányosak, no meg persze nem szeretnek feleslegesen más képébe mászni. Ha ezt tiszteletben tartod, egyből más benyomásod lesz róluk, mint a jégcsap szerű emberek.

Az első estére azért foglaltam külön szállást, és nem a kollégiumba mentem, mert mint az előző bejegyzésben írtam, az üzemeltető iroda hétköznapokon és csak 12-től 3-ig van nyitva. Így kihasználtam a lehetőséget, hogy viszonylag a városközpontban vagyok, és nem 3,5 km-re onnan. Bejártam az egész belvárost. Mikor a szálláson a recepciós a kezembe nyomta a térképet, nagyon megörültem, hogy mennyi látni valót jelölnek a térképen, nem csak az a nagyjából öt nevezetesség van, amiről tudok. Utána hamar kiderült, hogy a jelölt pontok nagy része szálloda, apartman, étterem, szórakozóhely és bevásárlóközpont. Érdekes kontraszt, hogy az emberek a természet miatt utaznak ide, és csupa „kapitalizmushoz” kötődő dologgal találkoznak. Amúgy a város szerkezete nagyon átlátható, és szellős, hihetetlen gyorsan meg lehet tanulni mi merre van. A társasházak barátságosabbnak és praktikusnak tűnnek, nem úgy, mint a mostanában Budapesten épülő hangyafészkek, vagy konzervdobozok.

Az egész helynek nagyon kellemes a kisugárzása, egyszerű, de nagyszerű és ember központú. Nem olyan, mint a mi szépen, barokkosan burjánzó, eklektikus városképünk, ahol az épületek nagyon szépen mutatnak kívülről, de közben omladoznak. Ezek egyszerűek, keveset mutatnak, de sugározzák az otthonosságot és kényelmet. Ugyanakkor el tudom képzelni azt is, hogy az eseménytelen téli éjszakákon, amikor a nap nem, vagy alig kel fel, nyomasztó is lehet a város. Abszolút nincs nagyvárosi hangulatom, miközben ez finn Lappföld fővárosa, a központban van vagy négy-öt pláza, és rengeteg bolt, benzinkutak és gyorséttermek tömkelege. A városközpont főutcácskája szépen ki van világítva, és még mindig karácsonyias hangulatot áraszt. Hogy máshogy is lehetne, itt a Mikulás hazájában. Természetesen hó és jégszobrok is vannak, és a város karácsonyfája is áll még, szépen kivilágítva, jégtéglákból alkotott csillogó talapzaton.

(Múmin bocs hószobra, aki nem ismerné őt.)

Visszatérve a téli megtébolyodásra, a városközpont egyik központi tere a Lordi nevet viseli. Igen az Eurovíziós dalfesztivál győztes után, aki szintén Rovaniemi szülötte. Ehhez a történethez az is hozzá tartozik, hogy a finn történelemnek nincsenek nagy és kiemelkedő alakjai, a társadalmi szerkezet is történetileg nagyon egyszerű, (erről majd fogok írni külön is). Nem régiben készítettek egy listát, hogy kik a legnagyobb köztiszteletben álló finnek, és a hazaitól nagyon eltérő kép rajzolódik ki. A lista tele van olyan személyekkel, akik az elmúlt 100, de inkább csak 50 évben éltek, sőt közülük sokan még mind a mai napig élnek is. Több politikus és állami vezető is szerepel a listán, de zenészek és sportolók is, vagy a Linux operációs rendszer megalkotója. Tudatában kell lennünk annak, hogy a finn államiság, mikor ezt a bejegyzést írom alig több mint 101 éves.

A városközpontot egyébként szűk két óra alatt bejártam úgy, hogy közben fényképeztem és nézelődtem. Talán a legimpozánsabb építmény a város hídja, amiről sokat olvastam az ideérkezésem előtt. A nevezetességek között az első helyen említik, és kicsit csodálkoztam is ezen. A befagyott folyó felett átívelő megint csak egyszerű és letisztult formájú, de a környezetében grandiózusnak tűnő híd lenyűgöző látvány.

Még egy meglepetés ért. Az időjárás Finnországhoz képest rendkívül enyhe, (ez csak átmeneti, de mégis szokatlan). Helsinkiben 6 fok volt. Mikor a repülő közelített a városhoz a hófoltok között mindenhol kilátszott a szomorúan álldogáló kopasz nyírek és a fenyőfák fáradt zöld vagy unottan rozsdás színe. Eddig Helsinkiben mindig jó időben jártam, és a fák frissessége már első ránézésre magával ragadott, nem beszélve az erős erdőillatról, amit a gépből kiszállva már harapni lehet. Most nem így volt. Egy másik, téli finnországi élményem pedig az, hogy akkora hó volt az egész országban, hogy már a városok melletti határozók is megteltek, jelentős közlekedési problémákat okozva, illetve a városban a hófalaktól a zebráknál szinte képtelenség volt körülnézni. Szóval ez a téli meleg itt szokatlan. Rovaniemibe érve plusz 2 fok volt, az esti városnéző sétához is kimondottan jól esett a 0 fok körüli hőmérséklet, mikor ilyenkor a -10 -15 fok lenne a normális. Ehelyett ónos eső esett, és a város egy korcsolyapályához hasonlított. Mondjuk így is voltak merész helybeliek, akik ilyenkor is simán közlekednek biciklivel.

A városról majd még tervezek írni, ha már jártam a múzeumokban.

Szóval a nap tanulsága, hogy a hülyeségen és vérszíváson túl is van élet. Ez mindenképpen jó hír, és terápiás jelleggel hosszabb-rövidebb idő egyes otthoni személyekkel is megtapasztaltatnám ezt. Ezenkívül kíváncsian várom a továbbiakat.

Talán hasznos lehet, ha írok néhány gondolatot az ösztöndíj pályázatról, a kiutazás és a kutatásom előkészületei mellett. Maga az ösztöndíj pályázat viszonylag egyszerű volt. A részképzéses (tanulmányi félév vagy év) pályázatoktól eltérően ezt közvetlenül a Tempus Közalapítványtól kellett megpályázni, és nem az egyetemtől. Lényegében a tanulmányaimat, a kutatási és publikációs teljesítményemet kellett igazolni, valamint bemutatni a mostanra tervezett kutatásomat. Ehhez szaktanári ajánlást, és a kinti egyetem befogadó nyilatkozatát kellett mellékelni. A szükséges dokumentumokat elég volt egy online pályázati rendszerbe feltölteni. Az alapítvány kapcsolattartói kedvesek voltak, és készségesen válaszoltak minden felmerülő kérdésre. Emellett pedig a Tempus honlapján is megtalálható számtalan információ.

A finn egyetemmel való kapcsolatfelvételről is megemlékeznék néhány gondolat erejéig. Nem tudok mást írni, csak azt, hogy gyakorlatilag élményszerű volt, egy kis hazánk bürokráciájában szocializálódott személynek. A kinti kapcsolattartó amellett, hogy nagyon kedves volt, tulajdonképpen a gondolataimat olvasta. Előre, kérdezés nélkül megválaszolta azokat a kérdéseket, amik egyébként természetesek (hol tudok szállást foglalni?, ki legyen a kinti témavezetőm?), és amiket itthon csak aggódás és kétségek közepette mernék megkérdezni. Ennek tetejében többnyire átfutási idő nélkül reagált minden emailjeimre.

A helyi témavezető szintén igen jó benyomást tett rám így ismeretlenül is. A professzorasszony nemzetközi jog szakértője, elsősorban környezeti jogokkal és a számi őslakosok jogaival foglalkozik, és nem mellesleg az egyik egyetemi kar tanszékvezetője. A nemzetközi iroda kapcsolatvezetője arról tájékoztatott, hogy a professzorasszony rendkívül elfoglalt, és márciusban rövid ideig külföldön fog tartózkodni. Ezek után kicsit félve írtam neki. A legnagyobb meglepetésemre felajánlotta, hogy már rögtön a kiutazásom utáni első napomat töltsük együtt. Az első konzultáció után ebédeljük, és kísérjem el a Lappföldi Egyetem 40. születésnapjára rendezett ünnepségre, amennyiben nem zavar, hogy az finnül zajlik. (Valamennyire értek finnül, ezért nem tűnik teljesen megoldhatatlan kihívásnak.) Ezenkívül még azzal is (pozitív értelemben) lesokkolt, hogy tanszékvezető létére lejön elém személyesen az egyetem aulájába, mivel még nem jártam az épületben. Szóval már nagyon várom a pénteki első találkozásunkat.

A kollégiumi ügyintézés volt talán a legkevésbé gördülékeny. Nem is a gyorsasága, az apartman-választék vagy az online ügyintézési rendszer miatt. A kollégiumot üzemeltető iroda csak hétköznap 12 és 15 óra között van nyitva, ami a Budapest-Helsinki-Rovaniemi repülőjáratok érkezési idejével nem kimondottan összehangolható. Emellett némi rugalmasságot sem mutattak az ügyintézők, tehát kénytelen voltam egy-egy éjszakára az elején és a végén plusz szállást foglalni. A másik kellemetlenség, hogy az apartman, a legszükségesebb bútorokat leszámítva, gyakorlatilag üres. A konyhafelszerelések és az ágynemű hiányoznak, ezekről magamnak kell gondoskodni. Persze még így is ez volt a messze a legkézenfekvőbb megoldás a szállás tekintetében.

Az utazásról annyit, hogy eredetileg a Helsinki és Rovaniemi közötti utat vonattal szerettem volna megtenni, de a nagy csomagom és a sok várakozási idő illetve plusz körök futása miatt ezt az opciót elvetettem. A vonatjegy egyébként nagyjából annyiba kerül, illetve időnként drágább, mint a repülőjegy. Rovaniemi 7-800 km-re fekszik Helsinkitől, szóval itthonról, Budapestről légvonalban nagyjából 2200 km-re leszek.

A kutatási témám kapcsán az első bejegyzésben már röviden írtam. Most csak annyival szeretném kiegészíteni, hogy Finnország és az őslakos kultúrák régi nagy szerelmeim. Ezenkívül a természet megóvása is nagyon érdekel. Éppen ezért a kutatásommal kapcsolatos bejegyzéseket csak azoknak ajánlom, akik az előbbi kijelenéseket meg tudják emészteni. A későbbiekben, annak, hogy miért Finnország és miért az őslakos kultúrák (illetve jelenesetben a számik) szeretnék majd külön bejegyzést szentelni.

A magyarországi kutatásom, illetve a disszertációm előkészítése során eddig inkább általánosságokban írtam az Északi-sarkvidékkel illetve annak geopolitikájával kapcsolatban. (Például: Északi selyemút, az energiahordozó tartalékok, az EU és Kína Arktisz politikája, és bizonyos mértékig az észak-európai országok gazdaságpolitikája és geopolitikai helyzete.) Most szeretném kicsit konkretizálni, és leszűkíteni a disszertáció témáját. Ebben nagyobb hangsúlyt kívánok adni a természeti és őslakos jogok megjelenésének.

A helyszínnel, Lappfölddel és Rovaniemivel kapcsolatban is igyekeztem felkészülni. Próbálok majd minél több lehetőséget kihasználni, amit az egy hónapos időkorlát és a disszertáció írás megenged. Rovaniemi tulajdonképpen az Északi-sarkvidék kapuja, majdnem pontosan a Sarkkörön fekszik. A Sarkponttól való távolsága nagyjából 2600 km, tehát durván félúton helyezkedik el Budapest és a Sarkpont között. Ez nem változtat azon a tényen, hogy itt már tapasztalható télen a sarki éjszaka vagy nyáron az éjféli nap jelensége, az év több mint felében van esély látni az északi fényt, illetve az éves átlaghőmérséklet is csak alig haladja meg a 0 fokot.

Mindig nagyvágyam volt, hogy lássam az északi fényt, amire most minden esélyem megvan. Ezenkívül Rovaniemiben több Arktisszal kapcsolatos látnivaló akad. A városnak van egy un. természettudományi múzeuma, az Arktikum, amely fő tematikája az Arktisz élővilága, történelme és a helyi életmód. A város erdészeti múzeuma (Lapin Metsämuseo) pedig szintén a helyi emberek életmódjával foglalkozik. Az Egyetem Arktisz Központjával is szorosan együttműködik. A várostól nem messze délre helyezkedik el Rauna, amely városka vadasparkja a sarkvidék állatvilágát mutatja be. Rovaniemi további lehetőségeket is kínál, hogy közelebb kerülhetünk a(z egykori) helyi életmódhoz: rénszarvas szánozással vagy egy husky-fogat kipróbálásával. Március 22-én pedig rénszarvas sprint versenyt rendeznek, amire szintén szeretnék kinézni. A városnak vannak egyéb, kötelező látványosságai is. Itt él az igazi finn Mikulás, akinek a tiszteletére egy látogatóközpontot és élményparkot is üzemeltetnek. Híres Rovaniemi hídja, a Jätkänkynttilä-híd, amely a település két részét köti össze. A Korundi a város művészeti múzeuma. Szerencsés módon éppen márciusban rendezik meg az Arktisz Design Hetet, amire már megvan a regisztrációs jegyem.

Azt hiszem, ha a betervezett kutatás és programok felét sikerül megvalósítani, már akkor is nagy előrelépést teszek Lappföld és a Sarkvidék bejáratának megismerése felé. A tudományos kutatásomat pedig személyes élményekkel tehetem élőbbé.

A Sarkcsillag alatt Väinö Linna (finn író, 1920-1992) három kötetes műve, amely az 1800-as évek végétől a 20. század közepéig, több generáción átívelve mutatja be egy finn család történetét, és ezen keresztül a finn társadalom fejlődését. A könyv és a címe úgy kapcsolódik a blogomhoz, hogy én is a messzi északról írok, a sarkvidékről, a helyi emberekről és életkörülményekről.

A következő egy hónapot, 2019 márciusát Finnországban, azon belül Lappföld fővárosában, Rovaniemiben töltöm, a Tempus Közalapítvány és a Campus Mundi ösztöndíjprogram jóvoltából. A készülő doktori disszertációmhoz szeretnék minél több anyagot gyűjteni. A kutatási témám az Arktisz geopolitikája, amelyet a nagyhatalmi politikai játszmákon túli kérdésekkel szeretnék kibővíteni. A célállomásom a Lappföldi Egyetem, ahol van egy kimondottan a témakörrel foglalkozó intézet, az Arktisz Központ (Arctic Centre).

A kint tartózkodásom alatt két kérdésre keresem a választ: A természet jogai, hogyan jelennek meg az Arktisszal kapcsolatos politikaformálásban? Másrészt, hogy az őslakos népek milyen szerepet játszanak az Arktisszal foglalkozó nemzetközi fórumokon, és a sarkvidék természeti jogok képviseletében?

A blogon elsősorban nem utazási tippeket, vagy külföldi tanulmányi itinert készítsek. Már csak azért sem, mert mindössze egy hónapot töltök Lappföldön. Sokkal inkább a kutatásom előrehaladásáról, és emellett a helyszínnel és az itt élőkkel kapcsolatos benyomásairól és tapasztalataimról szeretnék beszámolni.