A lappokról (korrektebbül számikról) nálunk sokaknak határozott véleménye van, még is elég keveset tudunk róluk. Sajnovics János éppen 250 éve járt a földjükön. (Csak, hogy érintőleg utaljak a blog címére, eredetileg csillagászati jelenséget ment a helyszínre megfigyelni.) Sajnovics volt az első magyar, aki lapp nyelvet hallva, majd tanulmányozva, felvetette a magyar-lapp nyelvrokonság elméletét. Azóta ez az elmélet eléggé megosztóvá vált. Vannak, akik lenézik a halszagú rokonokat, vagy az egész kapcsolatot kétségbe vonják. Például Jókai is utalt a csúnya, alacsony termetű, elmaradottnak vélt népcsoportra. Ezenkívül az is lehet, hogy Madách Eszkimó-színét is a lappok ihlették. Mások pedig beleszerettek a számi kultúra egy-egy vonásába, vagy egészébe. Például a joik éneklésbe, vagy Nils Aslak Valkeapää verseibe. Megint mások a számi dallamokat úgy kedvelik, hogy nem is tudják, hogy azt hallanak. Bizony, a Frozen című mese főcímdala is a számi kultúrában gyökerezik.

Azzal kapcsolatban se ostorozzuk magunkat, hogy a lappokat csak nálunk nézik le. A számik nagyjából akkor váltak Európa-szerte ismertté, amikor Sajnovics északon járt a 18. század közepén. Területeik 17. századtól lettek a skandináv népetek „gyarmatai”. (A számik korábban már fizettek adókat a déli szomszédoknak, de néhány száz éve még senki sem gondolt meghódítható helyként a zord tundrára.) Emellett, az említett korszak, vagyis a 18. század közepe volt a francia enciklopédisták kora és a felvilágosodásé, vagyis a racionalitás és civilizációs vívmányok aranykora. Ugyanakkor ekkoriban élt Rousseau, a romantikus vissza természethez elveivel. Vagyis a tudás megvolt ahhoz, hogy a lappok ismerté váljanak Európa-szerte, és barbár életmódjuk miatt lenézhetőek legyenek. Eközben annak a csíráit is elvette a korszellem, hogy a természet közeli állapotban élő népet tiszteljük bennük.

A kutatásom főcélja, hogy a nem állami szereplők, vagyis konkrétan az őslakos népek nemzetközi politikai szerepvállalását vizsgáljam. Ehhez szükséges volt kicsit elmélyülni abban, hogy kik is a számik? És hogy mit takar ez a néha túl romanticizált természet közeli kép, amely megint másokat annyira taszít?

A korábbi bejegyzésben leírtakat most nem ismételném meg.

A nem túl nagy lélekszámú számik a különböző nyelvi csoportjaikon kívül foglalkozások szerint is elkülönültek. Voltak erdei és hegyi számik, Jeges-tengeri vagy édesvizi halászok, vagy a talán leghíresebb rénszarvastenyésztő számik. Egyébként, ironikus módon, a több ezer éves számik kultúra egyik legfiatalabb ága a rénszarvastartóké. Ezt a foglalkozást a likviditáshiánnyal küzdő, de adófizetésre kényszerített csoportok találták ki. Először a rénszarvas szőrt tudták értékesíteni, de hamar népszerű lett a félig házasítható állat húsa is. A tejéből készült un. „kenyér sajt” pedig ma a finn gasztronómia egyik különlegessége.

Arktikum Múzeum Lappföld kiállítása, Rovaniemi

A számi történészek egyébként szeretik kiemelni, hogy őseik sokkal nemzetközibbek voltak, mint például az agrár életmódot folytató finneké. Ennek oka, hogy például a számik, rengeteg értékes prémhez jutottak, és azt eladták mind az oroszoknak, mind pedig a skandináv népeknek.

Arktikum Múzeum Lappföld kiállítása, Rovaniemi

A „szörnyű” barbársághoz a számik kunyhói is hozzá tartoztak. Összedöntött nyírfatörzsből készült, kéreggel és mohával takart házaik mai szemmel rendkívül ökologikusak és rejtőzködésre kiválóak. A számi életformáról és otthonokról egy svéd számi kisfilm is készült.

A hagyományos táplálkozásuk önértékelésük szerint igen egyszerű, az erdők, mezők és vizek „gyümölcsit” fogyasztották. Persze egzotikus tájak fűszerei nélkül, vagy az Európa délebbi területein elterjedt újabb mezőgazdasági terményei nélkül.

SIIDA, (Számi Múzeum), Inari

A számi kézművesség, a duodji még azokat a népeket is lenyűgözte, akik egyébként lenézték őket. Sőt, a számik máig sérelmezik, hogy az északi országok szuvenír boltjaiban sokszor az ő tárgyaikat árusítják, például finn, svéd vagy norvég termékként. A számik számára a duodji egészen különleges, és sok mindent jelent: ruha készítést, gasztronómiát, eszközök és dísztárgyak vagy ékszerek megalkotását. Talán tágabban még az énekes és mesemondó hagyományt is ide vehetjük.

Sajos, (Számi Kulturális Központ), Inari

Az ezüst ékszereket tartották a civilizált, déli szomszédok a számi kultúra csúcsának. Sőt, egy időben, nem minden alap nélkül még az aranyláz is kitört Lappföldön, és áramlottak a déli szerencselovagok. A számik számára ezeknek a fémtárgyaknak inkább szimbolikus értéke van. Például, amik a Számi Parlamentben jártam vezetett túrán, az idegenvezető hölgy, aki éppen állapotos volt, megmutatta a nyakláncát, amit a babája védelme érdekében hordott. Ez a medál megvéd az alvilág rossz szellemeitől, akik szeretnék elrabolni a csecsemőket. Napjainkban igen nagy reneszánsza van a számi mitológiának, és ez elvileg Mari Boine ének ősi vallás melletti nyilvános kiállásával vette kezdetét. (A jelenségre angol, skandináv és más országok kutatói is felfigyeltek, és egyre lelkesebben kutatják.)

SIIDA, (Számi Múzeum), Inari

A fent említett, rossz szellemektől védő medál, SIIDA, Inari

Emellett a számik saját ruházkodásukat tartják igen különlegesnek. A magyar hagyományhoz hasonlóan, Európa legészakabbi lakói is meg tuják állapítani a ruháról, hogy az illető, hova valósi, melyik rokonság tagja és milyen a családi állapota. Például a fiatal lányok náluk is pártát hordanak. Emellett egy-két magyarra kísértetéjesen emlékeztető tárgyat is felfedeztem. A fentebbi szalagok mellett például a faragott csont-késtokok és tárgyak akár egy magyar múzeum vitrinjében is lehettek volna…. Egyébként a számi történelmet olvasgatva, legalább rokon sorsnak éreztem a számikét. Erre majd lehet, hogy még kitérek, most nem szeretnék ebbe az irányba kanyarodni.

https://en.wikipedia.org/wiki/S%C3%A1mi_people#/media/File:Sami_family-easter.jpg

Skolt számi párta, Sajos, Inari

Északi számi vieselet, Arktikum, Rovaniemi

SIIDA, (Számi Múzeum), Inari

A kultúrájuk másik fontos eleme az ének és mesemondás, ez tulajdonképpen szorosan össze függ, illetve a sajátos világlátásukat és történelemszemléletüket is mutatja. Büszkék saját irodalmukra, ami azóta Skandináviában is elismert, de talán ez a terület kevésbé vált ismertté, mint zenei világuk. Röviden, a joikban, az (egyik) énekes műfajukban, mindenki személyes történetét, vagy annak egy-egy eseményét, érzését beszéli el. A mai pszichológia valahogy úgy fogalmaz, hogy így szublimálták az őket nyomasztó terheket, vagy esetleg örömeiket osztották meg másokkal. A joiknak ma nagyon sok modern műfajokkal vegyített váll faja van, a jazztől a rappig. Egyben a számik politikai ébredésének is fontos része volt. A joik énekesek sokszor vitték előre a számik ügyét a világ és saját országaik többi polgára előtt. Erre a jelenségre már a politikatudósok is felfigyeltek. Nils-Aslak Valkeapää az 1960-as években robbant be a köztudatba, mint joik-énekes. Ebben a korszakban, akármilyen hihetetlenül is hangozzék, a számik igen elnyomott helyzetben voltak, az amúgy humanitáriusságukról híres északi országokban. (Ajánlom a korábban már bemutatott Számi vér című filmet). Az 1980-as ’90-es évek fordulójára elismerték a számik őslakos státuszát, és lépésről lépésre kulturális autonómiát kaptak. Ebben a nemzetközi figyelem sokat segített. Fontos momentum volt, amikor a számi-ügy szimbolikus alakja, Nils-Aslak Valkeapää az 1994-es Lillehammeri Téli Olimpia megnyitóján fellépet, (vagyis idén van a 25 éves évforduló). Az ott még szerepelni nem akaró, Marie Boine pedig a norvég trónörökös pár esküvőjén énekelt. Ezután az északi népek néhány Eurovíziós Dalfesztiválra is benevezték számi zenészeiket, (persze nem túl autentikus stílusban). Napjainkra a számik elismerése, a kultúra terén, odáig jutott, hogy az északi népeket ábrázoló Frozen című rajzfilm elemei közé számos számi elem is beszűrődik. (Bár ez nem aratott osztatlan elismerést a számik között.)

Megjegyzem, hogy a számik saját helyzetükkel ma sem teljesen elégedettek, persze a skandináviai számik értékelik saját "jó dolgukat", oroszországi testvéreiket látva.

Az életmódjuk ugyanakkor jelentős „gyarmatosításon” esett át, ráadásul ma már nagyon kevesen élnek hagyományos területeiken. Finnországban kétharmaduk délebbi területekre költözött. Sajnos főleg a fiatalabb generációk, a gyerekeknek már közel háromnegyede a magterületeiken kívül születik. A vicc szerint „Helsinki a legnagyobb számi falu” Finnországban. Az egyetlen finn egyetem, amely számi nyelvű diplomát ad, Ouluban van, vagyis szintén eredeti otthonuktól távol. Az öntudatra ébredés jegyében sokan járatják számi iskolába gyerekeiket (ez alap- és közép-szinten csak Lappföldön megtehető). A magterületen kívül pedig sokan tanulják vissza az eredeti nyelvet. Nagy probléma, hogy kevés a tanár. Eredmények azért vannak, a szkolt számit szó szerint a halálból hozták vissza. Finnországban már csak két-három öregasszony beszélte, amikor a Számi Parlament közbelépett, és ma már 300 ember anyanyelve. (Ez a legkisebb számi nyelv.) Ugyanakkor a számi nyelv(ek)et ma is a kihalás által fenyegettként tartja számon az ENSZ.

A kultúra valójában ma már nem olyan élő, vagy legalábbis erősen hibrid, a hószánokkal, modern ruházkodással, vagy a civilizáció vívmányainak átvételével. Érdekes, hogy a hagyományos foglalkozásokat ma inkább a férfiak űzik, rénszarvast tenyésztenek, vadásznak vagy halásznak. Addig az asszonyokra maradt a politikai képviselet, így igen nagy náluk a női politikusok aránya. Az EU és a skandináv államok a turizmus támogatásán keresztül igyekszik segíteni a kultúra megőrzését. Ez azért elég groteszk helyzeteket szül, és sok esetben nehéz eldönteni, hogy árt-e vagy használ. Ugyanakkor a számik is igyekeznek sok jó szokást átvenni más őslakos népektől a kultúrájuk megőrzésére, és sok vívmányuk minta lehetne a kisebbségi helyzetben lévő népeknek.

Az "állítsák meg a klímaváltozást" felirat az ablakban kissé bizarr, miután a ház előtt egy motoros szám és egy autó parkol:

Valójában sosem gondoltam úgy Finnországra, mint síparadicsom. Tudtam, hogy vannak sípályák, illetve, hogy a finnek a téli Olimpiákon sikeresebbnek tartják magukat, mint a nyáriakon. Lappföld fővárosa, Rovaniemi, annak ellenére, hogy nem emelkedik alpesi magaslatokba, sőt… egészen komoly kis síközpontnak számít a környéken. A tágabban vett régióban pedig vannak jóval professzionálisabb helyszínek is. Így akinek dilemmát okoz, hogy egyik télen a sarki fényt nézzék-e meg, vagy elutazzanak síelni, annak jó hírem van. A kettő egyszerre is kivitelezhető Finnország északi részén.

Nekem a rovaniemi pályáról vannak saját tapasztalataim, amikről be tudok számolni. Alapvetően nem vagyok egy nagy síelő, ezért nekem tökéletesen megfelelnek a Nyugat- illetve Közép-Európában megszokottaknál kissé rövidebb pályák. Ráadásul a téli sportot szeretem összekötni egy kis városnézéssel, vagy annak is örülök, ha van meleg vizes fürdő a sípálya közelében, mint például Szlovákiában sok helyen. Nos, Rovaniemi ezeknek az elvárásokat teljesíti. A pálya a városban található, még ha a központtól kicsit távolabb is. (Ha valaki ilyesmiben gondolkozik, természetesen vannak szállások a pálya környékén is szép számmal.) Ezenkívül Ounasvaara városrészben, (vagyis a hegyen, ahol a sípálya is van), építettek egy sportközpontot. Itt a számos sportolási lehetőség mellett, kültéri sporteszközök bérelhetők (biciklitől a szánkóig minden), továbbá szállodaként és spa-ként is funkcionál. A fürdőrészleg azért nem olyan, mint a nálunk megszokott gyógyfürdők. Ugyanakkor finn viszonylatban egészen kedvező áron használhatóak a fürdők és uszodák az országban. (Nagyjából olyan árban van, mint nálunk a MOM Sport.) Viszont azt is le kell szögezni, hogy a finnek a meleg vízben ücsörgésen, a 30 fokos vizet érik. Valószínűleg a turisták kedvéért, volt egy 34 fokos kis pezsgőfürdős medence is. Ilyen meleg vízbe azonban finn nem tette be a lábát… A szaunázás is máshogy zajlik, mint nálunk. A női illetve férfi öltözőben vannak, és a faülőke védelme érdekében, nem lehet bemenni fürdőruhában. Emellett még van egy csomó fura szabályozás, például a medence térbe száraz hajjal nem lehet belépni.

Visszakanyarodva a sípályákhoz: a síbérletárak Ausztriához hasonlóak. Rovaniemiben van kék, piros és fekete pálya. Ezek a jelzések valójában nem írják le a pályák változatosságát. A pálya térképe kissé szokatlan volt. Két helyet jelzett, ahonnan a felvonók indulnak. A második helyről, hamar kiderült, hogy nem olyan egyszerű gyalog megközelíteni. (A nyakig hóban amúgy sem volt sok kedvem még legalább 500 métert gyalogolni.) Mivel csak egy gyors kipróbálás erejéig terveztem a síelést, a helyszínen béreltem felszerelést. Ez is egészen praktikusan volt kialakítva, a pálya aljánál, a jegypénztárnál lehet megvalósítani. Egyébként a síbérlet és a felszerelésbérlés kombinációjára kedvezményt adnak. Egy rövid adatlap kitöltése után, átadták a felszerelést. Nálunk szokatlan módon sem kaució nem volt, sem bizalmatlankodás. A felszerelések leadása is sokkolóan egyszerű volt, „tedd csak le a sarokba”. Hiszen az a normális, hogy gond esetén jelez a bérlő, nem…? Vajon a rossz tapasztalat hiánya alakította ki ezt a kellemes hozzáállást? Vagy fordítva?

Az interneten gyors átfutása alapján először több felvonóra számítottam, mivel az öt működő pályát jelölt. Valójában csak egy felvonó működött a kettőből illetve háromból, amikor a helyszínre érkeztem. Aztán hamar kiderült, hogy a jelzés az öt eltérő útvonalat jelölte, ami a pálya tetejéről lefelé vezet. Az éppen üzemelő, un. „kalapácsos” felvonó egyébként nem a kedvencem. Aztán a nagy tömegre való tekintettel, szerencsére hamar beindították az előbbi szerkezet tőszomszédságában húzódó beülőst is.

Az időjárás mesebeli volt. Szépen szállingózott a hó, és a fák úgy néztek ki, mintha frissen porcukrozták volna őket. A pálya tetejéről pedig minden Finnország-szerelmes számára elképesztő kilátás nyílt a Kemi-folyóra, a kis szigetekkel, az egyik híddal és néhány távolabbi tavacskával, (fentebbi és az eggyel lentebbi képen lesz).

A síelők átlag életkora meglepően alacsony volt. Szinte csak szülői felügyelet nélküli gyerekek voltak a pályán. Finnországban nagyon biztonságos és gyerekekre szabott a közlekedés: sok az aluljáró, és a gyalogos útvonalak jól elkülönülnek a kocsiutaktól. Emellett a finn gyerekeket nagy önállóságra nevelik.

A sípályák nagyon fantáziadúsak, ahogy ezt a finn kreativitástól gyakorlatilag el is várjuk. Ha valaki szeretné a klasszikus lesiklást feldobni különféle dobbantókkal és ugratókkal, megteheti. Egészen sajátos módon a pálya mellett álló erdő is síterep. Sokan a fák között siklottak le. Mielőtt azt hinnénk, hogy ez biztos nem volt szabályos, annak elárulom, hogy a pályatérképen is szerepeltek az erdei útvonalak, és itt is be voltak építve a dobbantók és ugratók. Persze minden természetes anyagból, fából, vagy a helyi szikladarabok beépítésével készült.

Minthogy a finnek borzasztó felhasználó illetve vevő-centrikusak, a növekvő forgalommal megnyitották a hegycsúcsról megközelíthető, harmadik sífelvonót is. Az igazán erős pályák itt voltak, és a síiskolások is itt edzettek. A kilátás pedig, ha lehet még szebb volt innen.

A finneknek van egy másik téli szenvedélye, a sífutás. Amennyire szeretnek nyáron túrázni az erdőkben, télen legalább annyira szeretnek sífutni. Elképesztően sokan veszik rá magukat a hétvégén vagy hétköznap munka után, hogy hódoljanak ennek a szenvedélynek. Rovaniemiben egyébként rengeteg kijelölt sífutópálya van, az említett hegy alpesi lesikló pályájával átellenes oldala sífutó útvonalak hálózata. Egyébként a sportközpontban kedvező áron bérelhetünk felszerelést, illetve oktatást is tartanak. A finnek többségének persze van saját síléce. Megfelelő időjárás esetén sok gyerek és felnőtt ezzel az eszközzel jár iskolába illetve dolgozni.

A sípálya felvonóitól nem messze, a síelés harmadik ágának is biztosítottak helyet. A város rendelkezik síugrópályával is. Ezenkívül számos helyen bukkanhatunk hokipályára, ahol rendszerint iskolaidő után gyerekek játszanak, mintha leugranának a grundra focizni. Másrészt a motoros számok mindenhol ott vannak, a tavakon és folyókon kijelölt sávok vannak számukra. A turisták jelentős része is kipróbálja ezt a közlekedési módot.

Rovaniemi és Finnország a téli sportlehetőségek kimeríthetetlen tárháza. Aki egyszer kicsit „egzotikusabb” síelésre vágyik, és például Ausztria helyett Finnországot választja, némi szerencsével a sarki fényt is megnézheti bónuszban a téli sporthoz. Ehhez egyébként még kiválóbb helyszín lehet Inari síközpontja, Saariselkä, ami a világ egyik legészakibb pályája, és egyben egy komplett üdülőfalu a síelés szerelmeseinek. Ráadásul itt már magasabb hegyek is vannak, mint Rovaniemiben. A sarki fényre Inariban nagyobb esélyünk van, és a közelben repülőtér is található (Ivalo). Az időpontok közül pedig mindenki egybehangzóan a márciust javasolta, amikor már kissé enyhébb a tél és világosabbak a nappalok.

Miközben otthon már kellemes tavaszias idő van, itt még mindig hó és fagy van. Az utazás előtt a legjobban a hidegtől féltem. Már előtte hetekkel figyeltem az időjárást, és nagyon nagy fagyok voltak. A helyiek azt mondták, hogy egészen furcsa tél volt nagy hőingadozásokkal, ami egyébként márciusra is igaz volt. A hó elvileg egészen későn, december közepén jött. Január, februárban néha -30-35 fok is volt. Amikor február végén megérkeztem éppen 0-2 fok volt. Aztán hirtelen váltással jött a -15-20 fok. Az otthoninál több mint 30 fokkal volt hidegebb. Teljesen szürreálisnak hatottak az otthoni fényképek, amin minden kezdett zöldbe borulni, kivirágozni, és mindenki kiskabátban rohangált.

Most, hogy jön a meleg, és már csak mínusz pár fok van, folyamatosan esik a hó. Elképzelésem sincs, hogy mit fognak csinálni ezzel a sok hólével, mikor elolvad. Ezért körbe kérdeztem. Az derült ki, hogy Rovaniemiben is szokatlan ez a nagy havazás. A legcsapadékosabb / havasabb hónap általánosságban is a március. Ugyanakkor a hónaphoz képest enyhe idő ritkaság. Általában április végén szokott beköszönteni a nulla fok körüli hőmérséklet, és ezzel az olvadás. Ez utóbbi pedig nagy vízmennyiséggel jár, nem véletlen, hogy a finnek erősek gumicsizmában. A Nokia is gumicsizma gyártással kezdte történetét. A nagy vizek megakadályozásaképpen folyamatosan tisztítják az utakat, és a hó egy része a város melletti tárolókba kerül. Ugyanakkor a nagy tavaszi árvizek nem ritkák a város történetében. Hiába tűnik óriásinak a hó mennyiség – (a házunk mellett az eltakarított hóból több mint 3 méteres kupac keletkezett, ami idővel, a melegtől elkezdett zsugorodni 1,5-2 méter magasra, ahogy a hó összetapadt) – annak térfogata csalóka. A hó jóval nagyobb teret tölt ki, mint azonos mennyiségű víz.

Mivel már otthon sejthető volt, hogy ilyen hideg lesz igyekeztem felkészülni. Így utólag azt mondom, hogy kicsit túl is készültem magam. Sokat voltam kint a szabadban, és néhány plusz ruházatot is beszereztem. Elolvastam a finn idegenforgalmi hivatal oldalán szereplő ajánlásokat, illetve a város, Rovaniemi honlapján szereplő információkat is, (kis film is van hozzá). Nos, a lényeg röviden annyi, hogy nem érdemes nagy összegeket fordítani otthon vásárolható téli ruházatra, mert az úgy sem az igaz. Sőt finnországi vásárlást sem javasolnak, mivel a többség egyszer utazik csak a nagy hidegbe. Ehelyett, amit javasoltak a rétegesség. Ezt a tanácsot megfogadtam, és nagyon jól is működöt. (Annak, akit érdekel, megnézni a kisfilmet, talán még otthon vagy síelésnél is hasznosítható elvek vannak benne.)

A leghasznosabb előkészület, a réteges öltözet mellett, egy téli bakancs volt. Egyszer már jártam télen Finnországban, és azt éreztem a leggyengébb pontnak akkoriban. Az egyik magyarországi sportáruházban vettem meg a bakancsot, a leírás alapján -15 fokig bírja gyaloglás közben, -5-ig állva. A bakancs ennél jóval többet bír, és -10-15 körül simán melege volt benne a lábamnak, gyaloglás közben. Nagyon jól passzol hozzá a vékony sízokni is, amit szintén ugyanott be lehet szerezni. Állva már rosszabb a helyzet, de ahhoz képest jól bírja. Éppen ezért tettem bele egy három rétegű alufóliás gyapjú talpbetétet. Elvileg csonthóra kiváló, ez sok csúszás közeli helyzetben hasznos volt, de egészen jól bírja a friss havat is.

A hőingadozás és napsütés miatt a hóréteg teteje szinte állandóan csúszós

A másik hasznos felszerelés a zsíros arckrém. Eleinte kételkedtem a hasznosságában, aztán rájöttem, hogy nem hülyeség. Ahogy látom, a finn lakótársam is ilyesmit használ.

A legvészesebb hideg, amit megértem az volt, hogy a sapka alól kilógó hajam megfagyott, és a szempilláimon is kis jégkristályok jelentek meg. Ezt valószínű a kilélegzett párának köszönhettem, mivel az arcom elé húzott sálon is ugyanezek a kis jégkristályok jelentek meg a -20 fokban.

Finnországban egyébként, a kellő hideg esetén, lehetséges a befagyott tavakon való autózás.

Ennek megvannak a szabályai, amiket KRESZ táblák is jelölnek. Itt Rovaniemiben inkább csak a motoros szánokat illetve a sífutókat engedik a befagyott folyójukra. A folyón kutyát sétáltatók, sífutók, vagy nordic walkigolók egyébként mindennapos látvány. Az egyik nap én is kipróbáltam a sétát a folyón. Meglepő, hogy azon a helyen, ahol Finnország leghosszabb folyója, a Kemijoki összefolyik a legnagyobb mellékfolyójával, ott simán lehet a „vízen járni” télen. Természetesen, sztereotipikus módon a finneket a hideg sem riasztja el a biciklizéstől, vagy megfelelő hóviszonyok között a sífutó felszereléssel való közlekedéstől. Sok esetben a bicikliknek egy különleges, vastagkerekű fajtája, az un. „fat bike” van ilyenkor használatban, ami megkönnyíti a nehéz terepviszonyok közötti haladást. Az idősebbek pedig a nálunk használatos „banyatank” egy szántalpas vagy kerekes változatát használják. A szántalpas előnye, hogy azzal roller-szerűen lehet siklani a havas úton.

Ami az autókat illeti, másik "déli" szemmel érdekes, de logikus jelenségre lettem figyelmes. A parkolókban álló autókat pedig lehet tölteni. Kis, kulccsal nyitható póznák állnak az egyes beállóknál, és az ott rendszeresen parkolók, segítségükkel tölthetik a parkoló járműveket, míg újra útnak indulnak.

A hideg telet egyébként a szép és visszafogottan meleg nyár kompenzálja. Kevés szebbet tudok elképzelni a finn nyárnál. Az erdőkben nyílnak a bogyós gyümölcsök, amiket a kirándulók szeretnek leszedni, de sok helyen vannak kis büfék, ahol a piros gyümölcsök levéből készült üdítőket ihatjuk. Az erdős területek kis tavai mellett álló „mökkik” (nyaralók) pedig mérhetetlen nyugalmat sugároznak. A szaunázás utáni vízbe ugrálás mellett kajakozhatunk vagy úszhatunk is bennük. Ugyanakkor a helyiek azt is elmondták, hogy tavaly olyan extrém nyár volt, amikor az egyik héten nem ment 35 fok alá a nappali hőmérséklet. Ilyenre eddig nem nagyon akadt példa… Az élet szinte teljesen megállt, és mindenki a környékbeli tavak partján keresett enyhülést.

Ha már a nyárról van szó, szerintem akkor is a rétegesség a legjobb döntés. Az otthon megszokottakhoz képest itt, általában, hűvösebb van. A finnek lehet, hogy már igen nyárias ruhákban szaladgálnak az utcán, de az sokszor nekünk tavaszinak megfelelő időjárás. Viszont, mikor teljesen kisüt a nap, hirtelen elég meleg tud lenni. (Izlandon mondják, hogy ha nincs jó idő (nyáron), akkor várj még öt percet. Ez sokszor más északi országokban is igaz.) Szóval kicsit az a nehezen eldönthető öltözködésű idő, mint nálunk a tavasz.

A kutatáshoz elég sok könyvet, konferenciakötet és disszertációt figyelembe vettem. Arra a (számomra érdekes) következtetésre jutotta, hogy az őslakosokkal foglalkozó témákat érdemes a saját, őslakos módszertan szerint (is) megvizsgálni. Tulajdonképpen nem egy egységes metodológiáról van szó. Ahány népcsoport és szerző annyiféleképpen értelmezik az őslakos módszertant. Ugyanakkor vannak bizonyos egységes jellemzők. Abban konszenzus van, hogy szükséges az őslakosok önmeghatározása, és ebből következően önértelmezése. Ezt az (ENSZ Munkaügyi Szervezete) ILO 169. számú egyezménye szentesítette a nemzetközi jogban, majd az egyezményhez csatlakozó országok nemzeti szabályozásában is megjelent.

Talán érdemes az őslakos nézőpont létjogosultságára is kitérni. Napjainkban hajlamosak vagyunk (kizárólag) a nyugati civilizáció és annak vívmányai szempontjából vizsgálni a világot. Miközben még ma is léteznek olyan folytonos kultúrák, amelyek már az ókor nagy civilizációi (sumér, egyiptomi, indiai és kínai) előtt is léteztek, és képesek voltak változatlan formában fennmaradni. A változatlanság nem önérték, hanem a természettel való harmónia, és az ahhoz való alkalmazkodás eredménye. Tulajdonképpen az említett kultúrák hosszú és töretlen fennmaradásának is ez volt a záloga. Magát az őslakos fogalmat is az különbözteti meg a kisebbségektől (az időtényezőt leszámítva), hogy ezeknek a népeknek igen szoros a kapcsolata a természettel.

SIIDA (Számi Múzeum), Inari, idővonal az ókori népekről

A jelenségek őslakos olvasata jóval személyesebb, és elbeszélő jellegű a nyugati tudománynál. Ezáltal törekszik a teljességre, így holisztikusnak is tartják. A személyesség úgyis beszűrődik, hogy a szenthelyek, szentidők és az ősi hitvilág nem tárgyilagosan, kívülről szemléli. Így például olyan jogi és közigazgatási kérdéseket vetnek fel, amely a szenthelyek védelmére vonatkozik. Emellett a kulturális táj illetve tájelemek is bekerültek az örökségvédelem látókörébe. Ezek olyan szent sziklák, hegyek és terek, amelyek a külső szemlélő számára nem különülnek el a környező tájtól, de adott közösség számára szimbolikus jelentőségük van. Itt is érvényesül, hogy az emberi jelenlét szinte nyomtalan, esetleg egy-egy szerves anyagból készült áldozati tárgy nyomai még felfedezhetőek néhol. A helyszínek néhány évtizeddel ezelőttig használatban voltak, ezért még van rá esély, hogy egyes helyszínek és jelentőségük feljegyzésre kerüljön. Bizonyos jegyzékek pedig már el is készültek.

Látkép az Inari-tóról a női istenség Akka-hegye felé

A nyugati és őslakos gondolkozásmód szembeállítható elkerülhetetlennek tűnik. Ugyanakkor ez a hagyományos módon gondolkozó népeknek nem célja. Ők leginkább azt hangsúlyozzák, hogy a nyugati látásmód és életritmus nem kizárólagos. A nyugati technikai vívmányok és a globalizáció termékei nem szükségszerű elemek mindenki életében.

A nyugat a kérdéskörhöz való viszonyulását jól ismerjük, de nagyon ritkán vagy sosem látjuk kívülről, a másik fél nézőpontjáról pedig semmit sem tudunk. A számik úgy látják, hogy az észak-európai népek szerint a helyi őslakosok lekésték a civilizáció és technológiai vívmányainak hajóját, de segélyekkel, megkésve még, felzárkóztathatóak az első népek. Ezt a mentalitást tartják az őslakosok gyarmatosító attitűdnek. A nyugatiak teljes mértékben figyelmen kívül hagyják, hogy az őslakos kultúrák akár több ezer évesek, és tökéletesen megfelelnek a maguk változatlan formájában ezeknek a népcsoportoknak.

SIIDA, (Számi Múzeum), Inari, a rénszarvas őrzés eszközei

Az őslakos világlátásban jelentkező törésvonal a motoros szán problematikával írható le. A számik egyetértenek abban, hogy a motoros szán jelentette a legnagyobb fordulatot életmódjukban. A kérdés abban áll, hogy az eszköz segítségével megvalósuló, nagy volumenű rénszarvastenyésztés a hagyományos életmód végét jelenti-e? Vagy a motoros szán az az eszköz, amely segített átmenteni egy hagyományos foglalkozást a megváltozott világ körülményei közé?

Talán a fenti példák megvilágítanak valamit abból, hogy a világ mennyire más értelmezési keretrendszerbe vizsgálható. Ahhoz, hogy az őslakosok nemzetközi színtéren vállalt érdekképviseletét vizsgáljuk, szükséges az eltérő gondolkozásmód ismerete. A következőkben a számik jelenkori életmódjára, és politikai szerepvállalásuk alakulására is szeretnék kitérni, néhány bejegyzés erejéig.

A kutatási témámhoz jól illeszkedett az állatpark tematikája, a sarkvidék állatvilága. Ha nem is az állatvilággal foglalkozom, a sarkvidéken érvényesülő klímaváltozás legsúlyosabban a helyi állatvilágot érinti. Így hasznosnak tűnt, hogy megnézzem személyesen is a helyi állatvilágot, tulajdonképpen természetes közegükben. Főleg így télen tűnt érdekesnek, hiszen a sarkvidék nagy része a hóhatáron túl fekszik. A következőkben az utazással kapcsolatos információkat is leírok, hátha valakinek hasznos.

Ranua vadaspark tulajdonképpen a világ egyik legészakabbi állatkertje. 1986-ban nyílt meg. Azóta a norvégok, helyzet előnyüknél fogva, beelőzték a finneket, és az ország északi csücskénél létesítettek egy új parkot. Persze a finnek marketingje azóta is erősebb, és nagy hírverést csinálnak Ranuának. Itt forgatták egy-két éve a Heavy Túra film rozsomákos jelenetét, ami a hazai mozikban most fut. A vadaspark egyébként gyönyörű. Ranua városkához tartozik. Ez egy sajátos település, legalábbis magyar szemszögből, Finnországban teljesen normális: a kb. négyezer fős település több kisebb falucskából áll, és így a település teljes területén alig nagyobb, mint 1 fő/km²-es népsűrűségű, illetve olyan 5-600 tó tagolja. (Finnország az ezer tó országa, de ennél sokkal több van, közel 200 ezer….) Hasonló települést egyébként a már említett filmben, a Heavy Túrában lehet látni.

Ranua Rovaniemitől 70 km-re délre található, így először utaztam távolabbra a városból. Így alkalmam volt kipróbálni a finn tömegközlekedést is. Még évekkel ezelőtt finn barátok mondták, hogy ha tehetem, inkább béreljek autót, még az is jobban megéri, mint mondjuk vonattal, és esetenként busszal eljutni az ország egyik pontjából a másikba, mert még az is olcsóbban jön ki. Nos, a jegy alapvetően a magyar árakhoz képest olyan háromszoros, ez a teljes áru és a kedvezményes jegyekre is vonatkozik, (bár például van munkanélküli kedvezmény is). A buszhálózatot több, kisebb magáncég üzemelteti, és azt kell, hogy elég ritkásan járnak. Ranuába, ami tulajdonképpen a szomszéd város, napi 2-4 busz jár. Akár egy útvonalon is több szolgáltató van. Az árak hatóságilag szabályozottak, és egységesek. (Bár egyes vonalakon vannak nagy kedvezmények a fapados járatoknál, a népszerűbb, dél-finnországi vonalakon.) A szolgáltatók különbsége azt is eredményezi, hogy például odafele menet a buszon volt wifi és mosdó is, visszafele egyik sem. A ritka járatok miatt azt hittem a busz tömve lesz. Odafele csak egy valaki utazott a buszon rajtam kívül. (Ráadásul a végállomás Oulu, Finnország második legnagyobb városa.) Visszafele már sok turista jött az állatkertből.

Az utazási irodák egyébként sok utat szerveznek Ranuába. Ha valamik tervez ilyen utat, én még mindig a tömegközlekedést javasolnám. Hiába írt az útvonaltervező 53 megállót Ranuáig, a busz tulajdonképpen sehol sem állt meg utasok híján. A szervezett utak pedig legalább 2-3-szoros áron vannak a sajátszervezéshez képest. Persze sokszor adnak „fagyálló overált”, de szerintem (pedig fázós vagyok), teljesen indokolatlan.

A vadaspark bejáratánál van egy divatos iglu-szálloda, szolgáltató központ (husky szánozás, motoros szafari, stb.), éttermek, bevásárló központ és egy játszópark (ez már az állatkerten belül). Szerencsés módon van egy Fazer csoki / édesség nagykereskedés is. Ez egy finn márka, amely szép csomagolásban, nagyon finom csokikat árusít. Érdemes a szuvenír vásárlást ide időzíteni. A Husky-szánozást is érdemes lett volna itt megvalósítani, de sajnos nem jelentkeztem előre, és beteltek a helyek. Egyébként a Husky-farmok (Mikulás-falvát leszámítva) a városon kívül vannak, és nagyon drágák.

Nos, hogy az állatkertről is legyen szó. Egy szép és klasszikus finn erdő közepén áll. A meghirdetett tematika a sarkvidék állatvilágának bemutatása. Valójában inkább a finn faunát mutatja be, kis sarkvidéki kitekintéssel, ami egyébként (szerintem) autentikusabb, mint az előbbi téma. Az időjárással szerencsém volt, az előző napokban esett friss hóban egészen lenyűgöző volt a táj. Ugyanakkor az állatok szempontjából kevésbé volt szerencsés, a parkban megtalálható ötven állatfajtából csak mint egy harminc volt látható. A havazás miatt pedig még ennek a fele is behúzódott. Mivel elég sok időm hagytam a programra, kétszer is végig tudtam menni a parkon, és így megtapasztalhattam, hogy délelőtt és délután is másik állatfajták jöttek elő.

Nagyjából egy 2 km-es kört kellett bejárni. Az állatoknak szép tágas hely van, a szükséges legkevesebb körbekerítéssel. Van egy rész, ahol a ragadozók vannak (medve, farkas, hiúz), itt olyan felüljáró hídon lehet sétálni, mint amilyen a nyíregyházi állatkert egy szakaszán is van. A következőkben nem szaporítanám a szót, inkább megmutatom miket láttam:

Fázósan :)

Nos, a medve-szekció téli álom miatt most kissé foghíjas volt

Az állatkert főhőse

A Heavy Túra lehet, hogy néhányakat megihletett, és kiraktak egy táblát, hogy a látogatók ne másszanak át a kerítésen a medvékhez :)

Íme a Heavy Túra kulcsszereplője :)

Az elengedhetetlen Iglu Bár :)

Az állatkert egyik kiemelt programja, hogy rénszarvasokat telepítsenek vissza a vadonba, 1-2 éven belül ők is a szabadban fognak élni

A finn utak réme, a jávorszarvas...

.... A jávorszarvas a legnagyobb testű vadállat Finnországban

Környezetvédelmi időszaki kiállítás

Fából készült rénszarvasok az állatkert játszóteréről

A Pilke a harmadik állomás a rovaniemi kulturális kártyában. Nagyjából valami olyasmit kell elképzelni, mintha az erdészeti múzeum folytatása lenne. Az a múltat és a hagyományokat mutatja meg, a Pilke pedig a jelent és a jövőt.

A Pilke kifejezés egyébként apróra vágott tűzifát jelent, és sok minden kapott hasonló nevet Finnországban, például egy óvoda előtti tehetséggondozó iskolarendszer, de dizájn termékeknek is van azonos elnevezése. Visszakanyarodva a múzeumra, ami nem csak múzeum, hanem a finnországi nemzeti park hatóságoknak a székhelye, és így egyben irodaház is. Az épület 2011-ben épül a legmodernebb anyagokból, ökologikus elvek figyelembe vételével. Az épületben szinte minden fából van. Persze miből, másból is lehetne, mikor az egész intézmény fő tematikája az erdők és a fa?

Az épület egyébként közvetlenül az Arktikum, vagyis a másik Tudományos Központ tőszomszédságában van. Nyílván nem véletlenül építették ide.

Amúgy nagyon érdekes a szerkezete is. Itt is a legfelső szinten léphetünk be a múzeumtérbe, de tulajdonképpen csak a múzeum shop és az önkiszolgáló ruhatároló van a legfelső emeleten. Innen óriási lépcső vezet le a kiállító térbe, (ahogy a fenti képen is látható). Természetesen a lépcső is fa. A fa témájával kapcsolatos installációk pedig már a legfelső szintről folyamatosan lógnak be a legalul található kiállítótér fölé. A lépcső több szintnyi (3-4) iroda sor üvegablakai előtt halad el. Kicsit olyan a hangulata, mintha az irodában dolgozó szülők gyerekeinek építették volna a lent „játszóteret”, hogy majd később ők is jó erdőjárók és erdőmérnökök legyenek. Az irodák üvegablakos hatása is ezt erősítette.

Lent aztán mindenféle interaktív kiállítási tárgy van, ami az erdő legkülönbözőbb aspektusait mutatja meg. A környezetszennyezést például egy üvegtábla sor szimbolizálja, az alsó sor egy erdő felülnézeti képe, és erre mindenféle erdőbe becipelt tárgy és szennyező anyag fényképét húzhatjuk rá, egész komoly réteget alkotva az erdő felszínén. Aztán az erdő legendás oldalát is megmutatják, besétálhatunk egy teljesen sötét labirintusba, ami az erdő varázserejét jelképezi, és az emberek sűrű, sötét erdővel kapcsolatos félelmeit is megmutatja. Továbbá az ember és az erdő együttélését is tanulmányozzuk. Az egyik legnépszerűbb játék egy jávorszarvas vadászatot szimuláló gép, ahol műanyag lézerpuskával lehet lőni a képernyőn elvonuló animált jávorszarvast. A hatás kedvéért egy fej nélküli óriási plüss jávorszarvas is fekszik a lőállás és a monitor között. Aztán egy másik szimulátor az erdő használatára nevel: hol lehet sátrazni, erdei gyümölcsöket és gombákat gyűjteni, tüzet gyújtani, szemetet eldobni, stb. A következő állomás a finnek abbéli szenvedélyét mutatja meg, hogy mind a mai napig gyakorlatilag tömegsportként az erdőbe járnak gombászni és erdei gyümölcsöt gyűjteni. Az alábbi képen is látható kis szimulátor megmutatja, hogy mennyi az éves törvényesen leszedhető mennyiség ezekből a földi javakból per finn honpolgár, mennyit szednek le a finnek, mennyi a könnyen elérhető gyümölcs és gomba, valamint összesen mekkora az éves termés mennyisége a finn erdőkben. Úgy tűnik a finneknek ebben az esetben is fontos a nevelés, tanulás, illetve az ember és környezet közötti harmóniára való rászoktatás szerepe.

Aki elfárad, a kiállítás nézegetése közben az leülhet egy az erdő relaxáló hatását bemutató babzsákra, amivel szemben erdőkről készített videó megy, egy fülhallgatón keresztül pedig az erdő hangjait hallgathatjuk. Van egyébként karoké is, ahol híres zenék szövegeit írták át erdős vagy fás témára, ezt a velem egyszerre látogató francia csoport ki is próbálta. A terem közepén egy madár-les is található, ahol madarak hangját lehet utánozni, és egy gép orientál, hogy mennyire sikeresen utánoztuk a madárhangokat.

Madárhang-karaoke

A középpontba állított szekció a finn innovációkat mutatja be, amelyek egytől egyig a fához kapcsolódnak. Fából előállított anyagokat tanulmányozhatunk a legkülönbözőbb papírfajtáktól, (persze a szelektív gyűjtés fontosságára is felhívva a figyelmet) a különböző fából kivont vagy létrehozott folyadékokig. Van például olyan kísérlet, amely bioetanolt állít elő fából, bár a kiírás szerint ez túl költséges a tömeggyártáshoz. Ugyanakkor voltak fából készült kozmetikumok, illatszerek, főleg biotermékek. A legmeglepőbb számomra a fából készített műanyag volt. Először nem értettem, hogy ezzel mit szeretnének kezdeni, hiszen a tárgyak többsége olyan volt, amit pl. fafaragással is elő lehet állítani. Aztán a tárgyak kézbe vétele után rájöttem, hogy ezek praktikus, műanyaghoz hasonlóan vízálló termékek. A kiírás szerint ráadásul könnyebben lebomlanak, mint a más alapanyagból készült műanyagok, és egyre kisebb költségen előállíthatók. Az innovációs termékeket bemutató falat végig nézve, sajnos megint az jutott eszembe, hogy milyen büszkék vagyunk a régi innovációinkra, és hogy az ország mai lelkiállapotában mennyire messze van ettől a kreativitástól.

A kiállítás folyatásaként a finn fakitermelés legújabb gépeit és eszközeit is bemutatták. Egy falon a különböző hasítási típusokat szemléltették, és egy érdekes textúrájú falat alakítottak ki az egymásra pakolt fahasítékokból. Ugyanakkor az újratelepítés eszközei is ott voltak, egy facsemete illetve a talaj minden alkatrészét pedig nagyító segítségével lehetett jobban megismerni.

Az óriási gépekre egyébként fel is lehetett ülni, vagy felmászni, például a rönkvontatóra, vagy a favágógépre.

A gyerekek a fával kapcsolatos munkalehetőségekkel is elkezdethettek ismerkedni. Egy falon kis ablakok voltak, amelyeket kinyitva egy tükörben a saját arcunk látszik, de a hozzátartozó test egy erdővel kapcsolatost foglalkozást űző személlyé, voltak laboratóriumi dolgozók, modern erdészek és fakitermelők, mérnökök, stb.

A fák működésének jobb megismerése érdekében, felállítottak egy vízbuborékokból kialakított fát ábrázoló monitor. Itt azt láthatjuk, hogy a különböző tényezők változására, hogy viselkedik a fa. Állítgathatjuk a talajnedvességet, páratartalmat, a napfény mennyiségét, a hőmérsékletet, napszakokat, stb., és közben megérthetjük, hogy ezek a tényező, hogyan befolyásolják a fa által felvett, illetve elpárologtatott víz mennyiségét.

A kiállítás végén a világ erdői is bemutatkoznak, fényképekkel ellátott térkép formájában, illetve megtudhatjuk azt is, hogy melyik európai országban mekkora az erdők felszíne az ország méreteihez képest, illetve, hogy milyen típusú erdőgazdálkodás folyik. Sajnos, azt kell, hogy mondjam, hogy a skála tulajdonképpeni két vég pontja Finnország (mint a legerdősebb), és Magyarország (mint az egyik legkopárabb európai ország).

Az egész kiállítótérben a felsoroltakon kívül még rengeteg játék van, mind erdei tematikával, színező, elektronikus gombfoci, egyensúly játék, fotoszintézist ábrázoló ördöglakat, (aki sikeresen kirakja, az a végén a helyére vezeti a cukor előállításához szükséges szén-dioxid és víz molekulát).

Ezen a kiállításon is az volt az érzésem, hogy a finnek nagyon magas technikai színvonal és erős fogyasztói kultúra ellenére mégis nagyon tudatosak a környezetükre, és harmóniában élnek vele. A fákkal kapcsolatos gondolkozás, mint a permakultúra vagy az erdőkert nálunk még gyerekcipőben jár, és „zugbolondok” művelik, itt pedig mindenki megvan babonázva a fáktól. Aki teheti, a jó idős napokon a szabadidejét erdőben tölti. Emellett a finnek tetemes mennyiségű erdei gyümölcsöt és gombát fogyasztanak. Még ma is jól ismerik az erdei gyógynövényeket, és használják is őket. Az erdő mindenféle felhasználása, persze a folytonos újjá telepítés mellett minden formában használják. Néhány nappal később pedig az egyetem 10. Sarkvidéki Agrárgazdasági napján azt is láttam, hogy hivatalos, akadémikus szinten is foglalkoznak a permakultúrával, erdőkerttel, ökologikus kert és erdőhasználattal, valamint a gyógynövények is mennyire élő és szerves része a kultúrájuknak. A tudományos konferencia mellett egy kis bio- illetve gyógynövény termékekből álló vásárt húztak fel, amihez hasonló nálunk egy-egy piacon szokott lenni.

A kulturális jegyem a város modern művészeti múzeumába is érvényes volt, így oda is ellátogattam. A múzeum nem is annyira múzeum, inkább kiállítótér, tulajdonképpen nincs állandó kiállítása. A shop része pedig nem is fölényes a múzeumhoz képest, mint ahogy azt előre beharangozták.

A Korundi (a Lappföldi Művészetek Háza) a legjellegzetesebb kortárs művészeti múzeum már megjelenésében is. Elhagyott gyárépület, (pontosabban egykori postabusz garázs), természetesen klinkertégla falakkal. Egy kis divatos műrozsda fal is került a bejárat elé. (Olyanra gondolok, mint, amit Budapesten a Várkertbazárnál is láthatunk.) Már az udvaron modern szobrok.

Kicsit Liszt Ferenc fejszerkezetére emlékeztető kompozíció :)

Belépve az aulába, balra a koncertterem, (a Lappföldi Kamarazenekar otthona), szemben az elengedhetetlen önkiszolgáló fogasok, jobbra a shop, ahonnan a kétszintes kiállítótér nyílik.

Az épület egyébként azon kevés épület egyike, amelyek túlélték a második világháborús tűzvészt. 1933-ban építették, a 1986 óta üzemel művészetek házaként. A mostani formáját pedig 2009/2010-es felújítás alkalmával nyerte el.

Ha minden igaz a korund egy ásványfajta, a gyémánt után a második legkeményebb, és egyébként a környéken bányászott ametisztben is megtalálható. Biztos információm nincs, de valószínűleg innen ered az épület neve.

Jelen alkalommal csak a galériát jártam végig, koncerten nem voltam, (az még tervben van). Éppen három időszaki kiállítás volt benne. A második emeleti kiállító teremben kezdtem. Ez tulajdonképpen nem is valódi második emelet, hanem a magas beltere miatt leválasztott galériás szint. Itt egy helsinki székhelyű, modern művészeteket támogató alapítvány, a Jenny and Antti Wihuri Alapítvány Gyűjteményéből kiválogatott alkotások voltak. Elvileg a téma kevésbé volt kötött, inkább „Con Amore” c. zene témájára harmonizáló művek voltak. Mégis a címek és a látvány alapján a legtöbb alkotás a gyökerek keresését, vagy a vissza a természethez életérzést tükrözte, illetve az idő múlását és a generációk közötti kapcsolatot, esetleg a jelenlegi társadalom előbbiektől való elszakítottságát szimbolizálta.

Egy hagyományos finn fonott táska madarakkal

Gombokból kirakott régi portré, az "Idő" címmel

A lenti kiállítótérben már sokkal konkrétabban jelent meg a téma, a gyökerek keresése és a természethez való közeledés, vagy az attól való elszakítottság. A kiállítás címe is ez volt, az Eredet helye (Palce of Orignis). Itt észak-amerikai eszkimó alkotók műveit állították ki, az erős sarkköri együttműködés jegyében.

Egy eszkimó művész alkotása: két kis film egymás mellett,

egy állatkerti jegesmedve és egy benzinkút

A harmadik kiállításon fiatal finn művészek munkái szerepeltek. Bevallom, én már évek óta egyre távolabb kerülök a modern művészettől, és így itt nekem az volt az érdekes, hogy persze az alkotások megfeleltek a modern művészet minden velejárójának, de mégsem tobzódtak annyira nihilizmusban, és végletes polgárpukkasztásban, mint amit otthon szoktam látni. Deklarált céljuk a gondolat ébresztés volt, és ennek meg is feleltek.

"Tulajdonképpen mi is az élet?" c. installáció

A művész főtémája a természet és kultúra kapcsolata

Egy lélegeztető gépen lévő felfújhatós gumilabda Földgömb

A kiállítás leghátsó termében, finn múzeum kötelező elemeként, játszósarok volt gyerekeknek. Ez is interaktív, és a gyerekeket a modern művészetre szocializáló játékok, és alkotósarok van. A finn múzeum és úgy általában minden elképesztő család illetve gyerek centrikusan van kialakítva. A termékenységi mutatókban a finnek se járnak az élen világviszonylatban, de az elmúlt néhány gazdaságilag gyengébb évet leszámítva, az európai élmezőnyhöz tartoznak.

Az Arktikum és a Művészetek Házának meglátogatása után olyan érzésem volt, mintha Finnországban nyílt színen is a legnagyobb kérdés az lenne, hogy az ember elszakadt a gyökereitől és a természettől, és ezt a helyzetet, hogyan lehet kezelni. Persze otthon is megvan ennek a megfelelője, de ott ez általában a szégyenteljes perifériába van utalva. A következő múzeum pedig megerősítette bennem, hogy a nálunk uralkodó rossz légkörben, és ujjal mutogatásban (politikára, multikra, gazdaságra, szomszédra, főnökre, kollégákra), észre se vesszük, hogy fényévekre lemaradunk, mondjuk a finnektől.

A héten az a terv, hogy a kutatás mellett minden napra beiktatok egy kulturális programot vagy helyi látványosságot. Így került sorra az Erdészeti Múzeum, ez már tényleg a város kihaltabb részén van, amennyire megtudtam ítélni egy üdülőövezetes részen. Itt lenne, illetve itt is van a kizárólag nyáron nyitva tartó skanzen is. Amennyire a csukott házakból látszott az általános (finn / skandináv) skanzen-típus, messziről az erdészeti múzeumhoz is erősen hasonló.

A város egyik "utcája", a múzeum felé

Az erdészeti múzeum 14 házikóból / épületből álló egység. Az első épület a pénztár, múzeumbolt, iroda és egyben az egykori gépész háza. A jegyet külön kellett megvenni, nem érvényes rá a Culture Pass (városi múzeumkártya), mivel az intézményt a Finn Erdészeti Társaság tarja fenn adományokból. A jegyár egyébként finn viszonylatban rendkívül barátságos, 6 euró a teljes ár illetve 4 euró a kedvezményes. A pénztáros erősen ajánlotta, hogy ha a túra után kifagynék, vegyek egy forró csokit, ami szerintem Finnország legolcsóbb, egyeurós forró csokija volt. A múzeumi épületek között azért kell gyalogolni, ha nem is olyan sokat, a jó hidegben... Az épületek elvileg fűtetlenek, csak a hőtartóképességükre hagyatkoznak. Nem is értettem, a nagy hideghez képest nem volt bennük fagy. A kis helyiségek azt a történetet mesélik el, hogy a fakitermelés iparosodása előtt, hogyan éltek és dolgoztak a favágók. (Főleg az 1800-as, 1900-as évek.) A favágóknak, várható módon, meglehetősen kemény élete volt. Bár így illusztrálva egészen vérfagyasztó volt a helyzet. (Szerencséjükre csak szezonális munka volt.) Először is a helyszínre megérkezve a munkásoknak saját fából készült „otthonukat” kellett megépíteni. Az 1947-es törvény alapján egy helységben 25 főnél többen nem alhattak, és mindenki számára külön ágyat kellett biztosítani. Ezenkívül a ruhák szárítására egy külön szárítót kellett fenntartani. Ezt megelőzően áldatlanabb állapotok uralkodtak. (Az 1947-es állapot már maga volt a luxus...)

Ebben a teremben egykor 25-en aludtak

Ágyak az 1940-es évek végéről

Szárítószoba

Lakhely, mint az első napi munka eredménye

A '40-es évek előtti állapotok (fából tákolt ágy, rénszarvasszőrrel letakarva)

Az épületekhez a törvények és bizonyos fejlődés hatására külön kis konyhák is kerültek, ahol a fűrészüzemek szakácsnőket alkalmaztak. Őket, például Rovaniemiben, külön szakácsnő iskolában képezték. A telepeken saját kis szobával rendelkeztek, a férfiak és nők elszeparálása érdekében. Mielőtt felmerülne a kérdés. A szakácsnőkkel tilos volt együtt hálni, ez belegyezésük esetére is vonatkozott. A kemény mindennapi munka után a favágók kártyáztak, zenét, később rádiót hallgattak. Kis mozgókönyvtáraik is voltak. A technika fejlődésével pedig újságot is olvashattak. A favágók házában egyébként rendkívül kemény szabályok voltak, biztos nem alaptalanul.

A szakácsnők "birodalma"

Mozgókönyvtár

Favágó házirend :)

A múzeum a teljesség kedvéért még a kinti illemhelyiségeket is bemutatja. (Egyébként ez is fejlődés eredménye, mert a kezdeti korszakban az erdőt használták.)

A favágásban leginkább a finn igáslovak (esetleg rénszarvasok) segítettek, akiknek rendkívül nehéz körülmények között kellett dolgozni, sokszor szügyig érő hóban, és alultáplálva. Ugyanakkor a fényképek és visszaemlékezések tanulsága alapján a munkások nagyon szerették őket.

Az év legkeményebb szakasza az volt, amikor a fákat szállítani kellett, más eszköz és infrastruktúra híján a fákat folyókon úsztatták le délre. A munka rendkívül veszélyes volt, és sokszor napokig a munkások alvását sem tette lehetővé. Az utolsó úsztatás Rovaniemiben 1991-ben volt. Ugyanakkor az 1960-as évekre ez a típusú favágás és -szállítás kezdett kimenni a divatból. Magát a múzeumot is ekkoriban alapították, értékmentő céllal.

A faúsztatás (jobb híján egy amerikai példa)

A múzeum persze újszerűen hat azoknak, akik ezeket a folyamatokat nem ismerik, (mint nekem is). Szépen összegyűjtötték még 1960-as években az ország különböző részeiből a megmaradt és témába illeszkedő faháztípusokat. Mégis azt mondom, hogy aki rövid időre jön a városba, annak ez a program nem feltétlenül kihagyhatatlan.

Vicces volt, hogy amikor a jegypénztárosnak visszaadtam az angol nyelvű leírást, éppen három osztrák turista érkezett. Úgy látszik ma (talán) csak négy őrült közép-európai látogatót érdekelt a múzeum.

A mérnök háza

A fatelep hajója

És az elengedhetetlen füstös szauna.